Lola egy újabb, lepedőnek is beillő nagyságú inget vett ki a ruháskosárból, hogy kiakassza száradni.

- Orsus, szoktál a jövőre gondolni? - kérdezte a fiút.

Orsus a méretes mosóteknőnél állt, és vadul súrolta az egyik ingjét. - Hát... az biztos, hogy a múltra sosem gondolok.

Kedves volt a lánytól, hogy segített neki a mosásban, de Orsus már 5 éve, amióta árva lett, magára mosott. Öt éve, hogy a családjával az történt... amire igyekezett nem visszaemlékezni. Ránézett Lolára. A haja kontyba volt kötve, benne nyári virágokkal, ami arany-vörös keretbe fogta az arcát. Elmosolyodott, mint mindig, ha a lányra nézett, ő pedig viszonozta a mosolyt. - A jelen azonban kifejezetten tetszik.  - Majd tétova képpel hozzátette: - A jövő meg talán majd akkor fog, ha segítesz is a mosásban, és nem csak álldogálsz, amíg én könyékig lesúrolom a karomat.

A lány felkapott egy vizes zoknit, az arcába hajította, majd felkacagott, ahogy a nedves ruhadarab hangos placcsanással csapódott a férfi képébe. Orsus vele nevetett, és ez volt a legfelszabadultabb, legbékésebb pillanata... talán egész életében. Lola előtt a napjai csak lassan vánszorogtak, és úgy érezte, a világon minden azért van, hogy végezzen vele. Az életét csak napról-napra elodázott halálnak tekintette. De hat hónapja, amióta megismerte a lányt, és két hónapja, amióta hivatalosan is együtt voltak, olyan boldogságra talált rá, amiről eddig nem is tudta, hogy létezett. Több volt ez annál, mint hogy már nem volt magányos. Lola nem csak a barátja, vagy ismerőse volt, hanem úgy érezte, a lelkének a másik fele, ami elválaszthatatlanul a részévé lett. És ez a kedvesség és nyitottság, ami benne is tanyát vert, egészen megváltoztatta őt, és azt is, ahogy a világra nézett.

Lola hangosan nevetve lekapta a zoknit a férfi arcáról, majd kivette az összegyűrt inget a kezéből, és széles mozdulatokkal elkezdte kiteregetni.

- Egyszerre úgyse tudnék kimosni ennyi inget. Nézz rá, akkora, mint egy takaró. Egy egész család beleférne, apa, anya, meg két gyerek. Három, ha kisebbek.

- Szóval, ennyit szeretnél majd? - A szavak szinte gondolkodás nélkül csúsztak ki a száján, de épp ezért, teljesen őszinték voltak. Hiszen hetek, hónapok óta ez járt a fejében. Korábban eszébe nem jutott, hogy családot alapítson, de Lolával... Lolával minden elképzelhetővé vált.

Lola egy pillanatra ledöbbent a házasság gondolatától, de Orsus már ismerte annyira a lányt, hogy az arcából, és a szemében csillogó fénytől tudja, őt is izgatta a gondolat. Egy halvány mosoly ült ki a szája szegletébe, de azon nyomban el is komorodott. Visszafordult a szárítókötélhez, és csendben kiakasztotta az inget egy fa ruhacsipesszel.

- Most mi a baj?

A lány nem válaszolt, helyette ujjával kapargatta az ing gallérját, majd amikor a beállt csend már kezdett kínos lenni, letépte az inget a zsinórról, és visszadobta a teknőbe.

- Még piszkos.

Orsus nem tudta mire vélni a lány hirtelen hangulatváltozását, sem azt, hogy az ingjének mi köze van ehhez. Finoman a kezébe vette a ruhadarabot, és szétterítette.

- Hiszen vagy öt percig sikáltam. Egyszerűen nem akar kijönni...

- Ez vér Orsus. Valakit megöltél. - mondta éles hangon, ami egy pillanatra elcsuklott a végén. Csak bámultak egymásra, és nem tudta, mit feleljen a lánynak. Az egy hirtelen mozdulattal elfordult, visszament a ruháskosárhoz, és kivett egy újabb adag ruhát. Remegő ujjakkal kezdte széthajtogatni.

- Néha elvégzek Alexejnek egy kis mellékest, de attól még nem vagyok gyilkos.

- Ne hidd, hogy én nem gondolkodtam a közös életünkön - felelte. Megfordult, és könnyek csillantak a szemében, amik vékony csíkban csordogáltak végig az arcán. A gyönyörű vonásokon tükröződő bánat kettétörte Orsus szívét. - Jó ember vagy, Orsus. Szorgalmas. Mindig megnevettetsz. Még vacsorát is főztél nekem. - Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az emlék, de aztán egy újabb könnycsepp gördült le az arcán. Megköszörülte a torkát, vett egy mély levegőt, és a tőle telhető leghatározottabban ezt mondta: - Tudom, hogy jó férj lennél, és hogy jó apa. Örömmel élném le veled az életemet, mosnám az óriási ingjeidet, és mindent megtennék, hogy boldog légy velem... - Megrázta a fejét. - Aztán Alexej hívna, és te éjnek idején elmennél, én meg otthon ülnék, aggódnék, hogy mikor jössz vissza, hogy egyáltalán visszajössz-e, és hogy legközelebb hány ember vérét kell kimosnom az ingedből.

- Nem kell féltened, tudok vigyázni magamra...

- Én itt arról beszélek, hogy embereket ölsz, és erre te azt hozod fel a védelmedre, hogy milyen jól csinálod?

A szavak arcon ütötték. Orsus elhallgatott.

- Sokat gondolkoztam ezen - szólalt meg a lány. - Csak halogattam, de beszélnünk kellett róla. Nem akarom, hogy miattam emészd magad, és hogy olyanná válj, amilyen nem vagy. Ha valóban kettőnkről szól majd az életünk, akkor közösen kell alakítanunk, nem egyiknek a másikat irányítva. Két lélek, együtt.

Megsimogatta a férfi arcát, aki a puha érintés nyomán szinte lángolni érezte a bőrét. Lola szipogott egyet. - De ez nekem túl sok, Orsus. Az élet és a halál. A szerelem és a gyilkosság. Ennek nem tudok a részévé válni.

Orsus a tenyerét bámulta. Túlságosan zavarban volt, hogy a lányra nézzen. Ő sem akarta, hogy a vérontás így a mindennapjai részévé váljon, de a rettenethozók azon a szörnyű éjszakán mindent megváltoztattak.

De talán mégsem csak emiatt... bár szerette volna, ha így lenne. Már gyerekként is a szomszéd suhancokkal birkózott, és egész életében küzdött. Vadászott apjával, fát vágott Alexej brigádjában - mindig talált módot, hogy az erejét a körülötte lévő világ ellen használja. Az Alexej által kínált rajtaütésekben sem volt semmi magasztos, és nem is volt puhányoknak való munka, de értett hozzá. Igazán értett hozzá, jobb volt benne, mint bárki más valaha is... Ez csak jelent valamit, nemde?

Tanácstalanul Lolára nézett: - Csak ehhez értek.

- Máshoz is értesz

- De ebben vagyok jó...

- Már megint azzal jössz, milyen jól...

- Tudom, hogy nem akarod hallani - mondta a kelleténél indulatosabban. Remélte, hogy a lány meghallja a hangjában bujkáló fájdalmat is, nem csak a dühöt. - Tudom, hogy fáj hallani, de nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy másra nem vagyok jó. Érted, amit mondok? Próbáltam más munkákat, voltam már rakodómunkás, kovács... istenemre, mindent kipróbáltam már a faluban, de nem ment. - Próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. - Én nem egy gőzgólem vagyok. De ebben az istenverte faluban csak az izmaimat és az erőmet tartják valamire.

- Elköltözhetnénk máshová.

- És mégis hová? Minden falu ugyanilyen, és mindenhol ugyanez a munka. Még a favágás is csak erről szól. Csak vágod, ütöd, aprítod, darabokra... de amikor Alexejjel dolgozom, nem is tudom... mintha minden a helyére kerülne. Mint valami karejskában.

A lány összehúzta a szemöldökét, ő pedig erőltette az agyát, hogyan tudná neki máshogy leírni.

- Olyan ez... mint tudod, az a fa kirakós, amit Hálaadásra vettem neked. Minden darab tökéletesen összeilleszkedik. Nem a verekedésről, vagy a kardcsörtéről van itt szó, hanem az elmék harcáról. Ahogy két ember leleménye birokra kel egymással. Ennek a megvívása, és hogy győzz, a legcsodálatosabb alkotó munka a világon, és semmi köze a pusztításhoz.

A lány fagyos hangon válaszolt: - Szóval, túlságosan okos vagy ahhoz, hogy ne ölj, ugye?

- Nem ezt mondtam.

- Akkor lefordítom, nekem hogy jött le. A falu legerősebb emberét csak olyan munkára alkalmazzák, amire az igavonó barmokat szokták. Megértem, hogy ez sérti az önérzeted, és tényleg, nagyon sajnálom. De nem veheted el más emberek életét azért, hogy valami izgalmat találj a mindennapi robotban. Gyilkolás nélkül is lehetsz boldog.

- Mondtam már, hogy ez nem csak az ölésről szól...

- De végül valaki mégis holtan fog ott feküdni, igaz? - Lola szemei szikráztak a megvetéstől. - Lehet bármilyen jó a terved, bármilyen összetett a kirakós játék, valahol mindig hiba fog kerülni a dologba, és akkor ölnöd kell. Lehet, nem minden alkalommal. Lehet, hogy megúszol két-három-öt-tíz-száz bevetést is gyilkolás nélkül - de akkor is túl sok vért ontasz. Ha soha többé nem veszed el senkinek az életét, akkor is bántani fogod őket, vagy romba döntöd az életüket. Azért vagy ezekben a dolgokban jó, mert minden másban is jó vagy. De ez az Orsus nem te vagy, és nem is az, akit én szeretek.

A lány utolsó szavai leterítették. Mindig is hallani akarta, és most a nagy veszekedés, könnyek és elkeseredettség közepette kimondásra is került. De nem akarta, hogy így történjen, hogy ez maradjon meg a lány emlékeiben. Nem teszi tönkre ezt a várva várt pillanatot.

Odalépett a lány elé.

- Szeretlek, Lola.

- Én is szeretlek.

Átkarolta a kezével, felemelte, és megcsókolta. Tökéletes, szenvedélyes pillanat - pont amilyennek lennie kellett. Örökké a kezében akarta tartani, egybe olvadni vele, érezni az ajkainak az ízét. A lány is átölelte, és visszacsókolt. Orsus érezte, nincs az a világon, amit ne tenne meg a nőért. És semmi, amit ne adna fel. Bárki lehetett belőle, amit csak akar.

- Szeretlek - mondta újra.

- Én is - felelte halkan a lány.

- El akarlak venni. És három gyereket akarok. Vagy négyet, ha kicsik. De úgy se lesznek azok. Az apjuk úgyis egy két lábon járó medve

Lola arcán ezúttal az öröm könnyei jelentek meg, ahogy felnevetett.

- És nem fogok Alexejnek több mellékest csinálni - mondta lágyan, de hangjában érződött a szikár elhatározottság. - Meg is mondom neki, még ma... most rögtön, ha úgy akarod. Nincs több öldöklés, törés-zúzás. Nem lesz több erőszak. Igazad volt, ez nem én vagyok.

- Lehetnél fafaragó - mondta a lány.

- Hogy mi?

- Fafaragó. Kis műhellyel a faluban. Kis fajátékokat készíthetnél a Hálaadásra, meg a többi ünnepre.

A férfi mosolygott. - Igen. Kirakóst, amiben minden kis darab a helyére kerülne. De elég sokáig tart összeszedni a rá valót.

- Mit nekünk az a pár hónap? Annyi idő alatt pont végzek a vitorlányi ingjeiddel.

Újra megcsókolták egymást.

- De attól még Alexej nem fog kidobni a favágó brigádból, ugye?

- Remélem - felelte. - Nem hinném, elvégre mindig arról beszél, milyen fontos a hűség.

Egy apró ránc jelent meg Lola homlokán. Épp csak az aggódás és a kétségbeesés pillanatnyi árnyéka. De már tova is tűnt.