AR 594 decembere; Ceryl városa
 
Az idő esőre állt, és Caine most is épp a tengerparti szirteken tette szokásos reggeli sétáját, ahogy szinte minden nap, amióta a városba vezényelték. Az óceán jéghideg habjai nekicsapódtak a hullámtörőknek, és fehér tajtékot vetettek. A jelenség valahogy mindig megbabonázta, amióta máguskadétként idekerült. Sokszor az erőd ablakain át, vagy a bástyákon állva is percekig csak nézte a csapódó hullámokat. Korábban még nem látta az óceánt.

Nézte, ahogy az "Engedetlen Kopó" névre hallgató bálnavadász hajó kifut a kikötőből. A fedélzetén a civilizációt maguk mögött hagyni készülő matrózok hangosan énekeltek, és még ilyen távolról is ki lehetett venni a dalszöveget.

A várost védő erőd nyolcemeletnyi magasságban tornyosult az öböl fölé, és közvetlenül a vén világítótorony mellé húzták fel. Allister mély levegőt vett, és elkezdte megmászni a partfalba vájt lépcsőket. Már egészen megszokta a nehéz csatapáncélt, és a lépcsőzés se volt ellenére. Lassan három éve már, hogy Rebalddal találkozott. Azóta a tiszteletre méltó Lord Walder Brigham szárnyai alatt sokszor volt rá alkalma, hogy alaposan próbára tegye a vért teherbírását. Legalább egy tucatnyi összecsapásban vett részt az öreg vezetésével, többségében az öböl nyugati részéről érkező betolakodók ellen, akik a Scharde szigetekről érkeztek. Két alkalommal pedig Khador felderítőit vették üldözőbe, akik próbára akarták tenni a cygnari őrszemek éberségét.

Azóta egy árva szót sem hallott a hírszerzés fejének számító ezredes felől. Miután megkapta a kegyelmet, Rebald csak annyit kért, hogy folytassa a kadétkiképzést, és hogy vezessen részletes listát az öbölbe érkező hajókról. Minden hónapban egy küldönc érkezett az ezredes megbízásából, felmarkolta a jelentést, de utána… semmi. Kezdte azt hinni, hogy Rebald teljesen el is feledkezett a megállapodásukról.

Caine összekulcsolta a kézfejeit, és lehelni kezdte a tenyerét, hogy felmelegítse. Szemeivel a láthatárt fürkészte. Azon gondolkodott, hogy a Kopó vajon merre tart... és ugyanez fogalmazódott meg benne önmagát illetően.

A lépcső tetejéhez közeledve egy csapat rohamosztagos mellett haladt el, akik épp váltásra igyekeztek. Az erődfal tövében elhaladva egyszer csak ismerős, zengő hangot hallott odafentről.

- Allister! Gyere fel, fiam!

Caine felnézett az öregre, és nem tudta visszafojtani a mosolyát.

Jó öt méterrel a torony felett a cygnari zászló büszkén lobogott a szélben. A talapzatnál Lord Brigham épp a reggeli teáját fogyasztotta. Páncélja tetőtől talpig csillogott, szinte belesajdult a szem, ha nézte. Fekete prémmel szegett köpenye lobogott a szélben. Arca gyűrött volt, mint a cserzett bőr, haja pedig teljesen ősz. Ezt leszámítva azonban semmi nem utalt a korára - ugyanolyan kemény volt, mint a vért, amit hordott. A korábbi hadjáratok hősének nyilvánvalóan ez volt az utolsó állomáshelye. Jó kedélyű ember volt, és most is ott bujkált a vigyor a szája szélén, ahogy Craine az utolsó lépcsőfokokat is megtette.

Formára nyírt, fehér szakállát végigsimítva kérdezte: - Melyik hajónk az, ott?

- Az Engedetlen Kopó, uram.

- Oh, igen. Azt hiszem, újabb féléves halászatra mennek, a Scharde szigeteken túlra.

Az öregember tekintete a víz felett kalandozott. Caine is kilépett a bástya szélén lévő kőkorláthoz, és lenézve látta, ahogy a halászok kiterítik a mólóra a fogást.

- Jó tanuló voltál, Allister. - A férfi most már nem a messzeséget bámulta. Caine is visszakapta tekintetét a dokkokról, és meglepve nézett tanárára.

- Mielőtt idejöttél, szóltak, hogy nem leszel egyszerű eset. És valóban nem is úsztad meg balhé nélkül, ugye, fiam? - kérdezte Brigham.

Caine bólintott, és próbálta elnyomni az odabent bujkáló vigyort, miközben Brigham folytatta:

- Azonban azt is láttam, hogyan lettél egyre jobb hadvezér. És azt is láttam, hogy ha a kezedbe kerül egy pár pisztoly, senki nem állít meg. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy te voltál a legjobb diák, aki a kezem alatt tanult.

Az öreg csatamágus töprengve kortyolt bele a teájába.

- De van itt más is. Lehet, hogy durván fog hangzani, de nem kertelek. Látok benned valami sötétséget, ami a lelkedet rágja. És láttam én ezt már korábban is, olyan cimboráimban, akiket az évek folyamán veszítettem el. Szóval nekem elhiheted, amit most mondok: akármi is ez, vagy megbékélsz, és megtanulsz együtt élni vele, vagy el fog emészteni. És hidd el, kár lenne érted, fiam, mert sokkal több van benned, mint amit a külvilágnak látni engedsz.

Caine érezte, hogy akaratlanul is elpirul. Zavartan nézett oldalra.

- Miért mondja el ezt nekem, uram?

- Mert holnap már nem tehetem meg.

Az öreg felnevetett, és újra a teájába kortyolt. Caine szemei elkerekedtek:

- Jól van, uram?

- Igen, Allister, nálam minden rendben. Bár ezt mondhatnám rólad is. Ugyanis áthelyeznek. A papírokat már egy hete elküldtem, és ma reggel jött meg a válasz.

- Miről beszél, uram?

- A kadétképzésedről. Vége, Allister. Áthelyeznek Fellig mellé, az első hadtesthez, még a jövő héten. Mint csatamágust.

Az öreg csak kuncogott diákja meglepetésén. Aztán hozzátette, mintha elfelejtett volna valamit:

- Akartam neked valamit adni... - nyúlt be a köpenye belső zsebébe. Egy kis polírozott, réz függőt vett elő, ami egy láncon lógott. Finoman Caine kezébe nyomta. - Sose felejtsd el, amit mondok, Allister. Csatamágusnak lenni magasztos és erkölcsös dolog - akkor is, ha néha szörnyű dolgokat kell cselekednünk.

Caine bólintott, látván, ahogy az öreg a saját múltjára révedt vissza. - Ezt sose felejtsd el, mert ezzel tiszteled meg mindazt, amiért Cygnar harcol.

Caine ránézett a függőre, és kíváncsian kinyitotta. Egy apró, elképesztő pontossággal megmunkált iránytű volt benne. Teljesen ledermedt, meg akarta köszönni, de épp csak suttogásra tellett tőle. Lord Brigham bólintott.

- Az apámé volt ez, Allister, és most neked adom. Amikor jelentkeztem önkéntesnek, egy nagyon fontos dolgot mondott nekem, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Mindegy, hogy milyen plecsnit aggatnak rád, ha mindig csak vakon követed a parancsokat, és sosem hallgatsz a szívedre, a pokolra fogsz jutni. Sosem felejtettem el a szavait, Morrow nyugosztalja békében. A halálos ágyadon neked kell majd elszámolni, hogy becsületes életet éltél-e, Allister. Kívánom, hogy ez az iránytű ugyanúgy adjon neked útmutatást a lelki békédhez öreg napjaidra, ahogy nekem tette.

********************

AR 595 ősze

Khador határvidéke, Fellig város közelében.

Caine rohant. Személyre szabott csatavértet viselt, hosszú köpenye pedig a nyomában lobogott, ahogy egyre csak kapkodta a levegőt futás közben.

Csatamágus volt, legalábbis a vállvason lévő rangjelzése ezt hirdette. A király seregének hadnagyaként egy egész szakasznyi katonának volt a felettese. Az akadémiai évek alaposan kikupálták.

Korábban sem remegett a keze, de mostanra tényleg egy bolháról is le tudta pörkölni azt a bizonyost. Varázserejével ezt a képességét akár az embereinek is át tudta adni. Ha koncentrált, lövedékei most már minden eddiginél távolabbi célpontokat is el tudtak találni. Megtanulta a Magnustól látott trükköt, amivel meg tudta maga körül hajlítani a fényt és az árnyakat, hogy a lövedékek ne találhassák el.

Emellett a korábban ismert varázsképességei is még erősebbek lettek, mint valaha. A térhajlítást most már sokkal gyakrabban, és egészen elképesztő távolságra tudta végrehajtani, míg a lökéshulláma, ami korábban épp csak feldöntötte az ellenfelét, mostanra villámcsapáshoz hasonló, pusztító mágiává fejlődött.

És mégis, mindezek ellenére Allister Caine hadnagy most az életéért futott...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.