Khardov mészárosa - 5. rész
2014.06.28. 08:00
Alexej Badian unottan nézte a falusi vásár forgatagát. - Csupa szemét - sóhajtotta lemondón. - Aki tényleg ilyen bóvlikra vágyik, az megveszi év közben, és nem az aratóünnepen költi rá a pénzét.
- De a koszt attól még lehet jó - mondta Orsus a levegőbe szimatolva.
- Sült hús… mmm… és az egyik standnál forró lepény is lesz.
Alexej Orsus felé dobott egy érmét, aki könnyedén elkapta. Még csak 15 éves volt, de már így is a legnagyobb embernek számított, akit Alexej valaha látott. Emellett ő volt a legmegbízhatóbb fogdmegje is.
- Akkor hozz csak egy lepényt nekem. Ürühússal, ha van. De ha megint almásat hozol, levágom a csuklódat.
Orsus megnézte a tallért: - Mennyit hozzak neked? Ez vagy egy tucatra elég.
- Ugyan már, a beosztottamra is gondolni kell - vigyorodott el. - Hozz egy pitét, a maradékból meg... vegyél valamit magadnak.
Orsus vállat vont, majd elvegyült a tömegben. Alexej ritkán volt ilyen nagylelkű, de a tegnap esti rajtaütéssel nagyot szakítottak, és ez a kedvére is kihatott. Kalmárok az éj leple alatt megpróbáltak árukat csempészni a kajazik tudta nélkül, Alexej csapata pedig félreérthetetlenül a tudtukra adta, hogy nem szeretik, ha valaki megpróbálja elsunnyogni a vámfizetést. Orsus különösen kitett magáért; egyedül az oldalára borított egy társzekeret, a benne lévő holmikat kidobálta, a tengelyeket és a kerekeket pedig ripityává törte. Pár, lenyomozhatatlan apróságot - pénzt és ruhaanyagot - trófeaként magukkal is hoztak, Alexej pedig örömmel osztotta szét köztük. Orsus megvette főnökének a tűzforró ürühúsos lepényt, majd a kapott jó adag visszajárót csörgetve elindult szétnézni, hogy mire is költse.
Első pillanatában szentjánoskenyérre akarta költeni, de aztán meggondolta magát. Öt éve volt már árva, és minden egyes krajcárt félretett - most sem szívesen pazarolta volna efféle fényűző dolgokra. Egy rablónyárs már jobb ötletnek tűnt, de azt is túl drágának ítélte meg. Lassan bandukolt a tömegben, és nézegette a standokat, hátha talál egy új takarót, tányérokat, vagy olyan holmit, amire tényleg szüksége lesz. És akkor meglátta a lányt.
A vásár közepén széles, fából ácsolt színpad volt, amin a helyiek a csűrdöngölőt szokták járni. Most is tele volt táncos párokkal, egy háromtagú zenekar pedig hegedűn, tamburinon, és harmonikán játszotta a talpalávalót. Karejskát játszottak, a tömeg pedig összegyűlt körülöttük, hogy lássák a táncolókat. A színpad szélénél, tapsolva állt a leggyönyörűbb lány, akit Orsus valaha látott. Arany vörössel kevert barna haja volt, szeme pedig igéző fénnyel ragyogott, ami szinte mágnesként vonzotta a fiút. Csak állt és bámult, majd se szó, se beszéd, fogta a pénzét, lecsapta a mellette lévő virágos pultjára, és rámutatott egy pipitérből szőtt fejkoszorúra.
- Gyorsan, ezt kérem.
- Már foglalt.
Egy fiatalember mondta, aki mellette állt, és a pénzét épp a pultra tette - egyenesen Orsus odavetett krajcárja fölé. Orsus felvette a pénzét, csörögve letette a fa asztalra, és a másikat visszaadta a férfinak.
- Szerintem meg nem.
A fiatal ficsúr felvonta a szemöldökét, és dühödten förmedt rá: - Idefigyelj melák, azt hiszed, mert ekkorára nőttél, mindent megszerezhetsz?
- Igen.
A férfi egy darabig tétovázott, amint rámeredt Orsus favágásban megedzett izmaira, de szemmel láthatóan nem szállt inába a bátorsága. Visszatette pénzét a virágos pultjára.
Orsus érezte a benne ébredő dühöt - pont, mint az éjszakai rajtaütésnél, vagy amikor valaki fenyegette, ami az övé. Egyetlen ütéssel leteríti a férfit, aztán összezúzza a kezeit, majd addig ugrál rajta, amíg a bordái ki nem szúrják az oldalát, a belei pedig olvadt kocsonyaként... A világ vörösbe öltözött, és a távolban valahol a hegyekből farkasüvöltést hozott felé a szél. A tudata peremén hallotta a ficsúrt valami csokor ibolyáról motyogni, majd a férfi sápadtan eltűnt a tömegben. Orsus már emelte is a lábát, hogy üldözőbe veszi, de egyszer csak megállt. Az ellenfele már elment.
"Ez mégis mi a jó fene volt?" - gondolta meglepetten, amikor már kicsit lenyugodott. "Anyám mindig is gyűlölte, ha verekedtem, talán ez a lány sem gondolna mást. Mit mondana, ha itt mindenki előtt vertem volna össze ezt a szerencsétlent?"
Megvette a pipitért, és megkereste a lányt a tömegben. Még mindig tapsolt a zenére. Orsus látott már fiúkat a faluban, akik virágot vittek a lányoknak, de ő még sosem csinált ilyet. Csodálkozna, ha a lánynak nem csapták volna már többen is a szelet, de nem törődött vele. Integetett felé, ahogy keresztülfurakodott a tömegen, és amikor végre elért hozzá, szóhoz sem tudott jutni, csak átnyújtotta neki a koszorút.
A lány ránézett, és a legcsodásabb mosoly kíséretében átvette tőle az ajándékot.
- Ezt nekem hoztad?
- I-Igen - felelte akadozva, és nyelt egy nagyot. Majd megköszörülte a torkát. - Orsus vagyok.
- Engem Lolának hívnak. - válaszolta a lány. Elvette a hajéket, miközben ujjaik összeértek, és egy halk kuncogással a fejére tette.
- Hogy festek?
- Mint egy cárina.
Lola újra elmosolyodott, és fejét oldalra hajtva szemlélte a fiút.
- Orsus - mondta végül - Táncolsz velem?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
