Khardov mészárosa - 1. rész.
2014.06.20. 16:25
Fogadjátok szeretettel az alábbi novella-részletet a Warmachine univerzumából. Egyelőre csak igényfelmérést szolgál ez a rész, ha bejön nektek, akkor a többi is fordításra kerül majd. Jó szórakozást!
Khardov mészárosa - 1. rész.
Orsus egy kis hegyi falu kocsmájában talált rá újra Lolára. Az ivó tele volt parasztokkal, és épp egy vándorénekest hallgattak.
Sötétedés után érkezett, és mindenét hó lepte be. Megállt az ajtóban, és letopogta csizmájáról a rátapadt havat. A falu, ahol a kocsma állt, kicsi, világtól elfeledett helynek számított. Mégis, 6 hónapja ez volt a civilizáció első jele, amivel Orsus találkozott. Elméjével megparancsolta Lajkának, a gőzgólemnek, hogy várja meg kint, majd vonakodva és piszkosan belépett a helyiség alacsony ajtaján.
A falakon fáklyák adtak világot, amit egy nagy kandalló meleg, narancs fénye egészített ki. A trubadúr a kályha előtt állt hegedűjével, miközben két strófa között sokat sejtető pillantásokat vetett a felszolgáló lányokra. Orsus szemügyre vette a zenészt, és egyből fel is mérte, a teremben tartózkodó többi emberrel egyetemben: 11 erős férfi, valószínűleg földművesek. 7 gyengébb, de díszesebb gúnyában lévő, talán földbirtokos, vagy mesterember. Egy közülük külön ült, ruhája alapján nem idevalósi - talán egy utazó kalmár.
Egy se jelentett rá veszélyt, így Orsus nem foglalkozott velük többet. Lerázta a havat vastag prémmel szegett medvebőr köpenyéről, ami egy egész állat bőréből lett kiszabva. Odalépett a pulthoz, nekitámasztotta hosszú nyelű baltáját, és levette a kesztyűjét. A csaposné, aki akkora volt, mint a fejsze, ámulva nézte a roppant fegyvert, de végül ki tudott nyögni pár szót üdvözlés gyanánt, és kérdezte, hogy mit hozhat.
- Vjatkát - dörmögte Orsus, nyersebben, mint szerette volna. Nem haragudott ő itt senkire, azt se tudta, hova tévedt be, vagy kik ezek az emberek - egyszerűen, túl régóta nem beszélt már máshoz Lajkán kívül. A hangja nyersnek, és idegennek hallatszott saját maga számára is. Megpróbálta felidézni, hogy is viselkednek a civilizált emberek, és kipréselt magából egy mosolyt. Érezte a hátán a parasztok tekintetét, és azt is, ahogy a nőt bámulják. A csaposné valóban csinos volt, a haja arannyal kevert barna, épp, mint Lolának. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon van-e a férfiak között, aki veszélyt jelent-e a nőre - egy féltékeny udvarló, vagy egy semmirevaló kéjenc.
A nő elment az italáért, és ahogy Orsus utána nézett, hosszú évek óta először újra eszébe jutott Lola... aki ott volt, épp mellette, és a söntést támasztotta.
- Nekem nem rendelsz semmit?
Orsust torokkaparó érzés fogta el, de az évek eléggé megkeményítették ahhoz, hogy ne egykönnyen akadjon el a szava. Felé se fordult, csak halkan annyit dünnyögött:
- Nem szoktál inni.
- De te sem.
A csaposné visszajött, letette elé a poharat - nem kőkorsót, hanem igazi, vékony, finom, törékeny üvegpoharat - és töltött bele egy dupla adag vjatkát. Orsus sose kért dupla adagot, de a legtöbb helyen mindig magától értetődőnek vették, hogy azt adjanak neki. Majdnem 230 centis magassága, bivaly ereje, valamint sebhelyes arca valóban kevés okot adott a felesleges kérdezősködésre.
Éppen emelte volna húzóra a poharat, de megállt, és visszatette a pultra, majd odacsúsztatta Lola elé.
- Kérsz? - kérdezte a lányt, még mindig előre nézve. Nem mert odapillantani, de a hangját... a mézédes hangját, amit minden este hallott álmában, ezer közül is felismerte volna.
- Parancsol? - kérdezte a kalmár, aki Orsustól balra, Lolával átellenben ült.
- Törődj a magad dolgával - vicsorodott rá Orsus a szeme sarkából rátekintve.
- Bocsánat - mentegetőzött a kalmár - azt hittem, nekem szólt a felhívás. Már megörültem, milyen kedves kis falu ez... még jó, hogy erre jártam. Semmi baj, biztosan félrehallottam. A nevem...
- Én a hölgyhöz beszéltem - mordult rá, majd elfordult. A vjatka még mindig előtte volt, Lola sápadt keze pedig a pohár mellett, de látni vélte a lány ajkainak halvány lenyomatát a pohár szélén. A kezébe akarta venni, hogy ő is ugyanoda szoríthassa az ajkait, hogy elképzelje csak egy pillanatra, ahogy...
- Miféle hölgyhöz?
Orsus összeráncolt szemöldökkel nézett vissza a kalmárra - Mi van?
A kalmár gúnyosan mosolyogva mondta - Hát nem sok mindenkit illetnék ezzel a szóval itt bent. Talán azt a kis csintalant abban a sötét sarokban, de ő szemmel láthatóan foglalt. Úgy kapaszkodik annak a váltósnak a kezébe, mintha aranyat szorongatna - valószínűleg az is a célja. Na, őt, őt érdemes lenne körüludvarolni. De a többi szutykos tramplit...
- Hogy mondtad? - Orsus hangja maga volt a közelgő vihar. Levesestányérnyi kezét lazán a kalmár hátára tette, ujjai majdnem átérték a vállát. Érezte, hogy a kereskedő megfeszül.
- Ne haragudjék, jó uram, ne.. nem úúúgy gondoltam én azt, istenemre mondom, hisz én csak átutazóban vagyok, nem akarok én itt... semmi bajt az Ön falujában drága uram...
- Ez nem az én falum. De minden nő és hölgy - akárhogy is hívod őket - a védelmem alatt áll. Úgyhogy kifelé - emelte meg fél kézzel a kalmárt, egy pillanat alatt kipenderítve a székéből.
Orsus visszafordult a pulthoz, hogy lehiggadjon.
- Sajnálom.
- Nem engedheted, hogy minden apróság így felbosszantson. Nem erről szólt az életünk. - mondta Lola.
- Ezt is sajnálom.
- Ez nem változtat már semmin.
Orsusnak feltűnt a nő hangjában bujkáló szomorúság. Mondani akart még valamit, de nem tudta, hogy mit. Még egy bocsánatkérés biztosan nem segítene. Csak hallgatott, remélve, hogy Lola megtöri majd a csendet. Ő mindig tudta, mit mondjon. Lola elkezdett az ujjával dobolni a trubadúr énekére.
- Táncolsz velem?
Orsus felnevetett. Újra annak ügyetlen kamasznak érezte magát, mint azokban a régi szép napokban - kétballábas óriásnak, aki fülig szerelmes. Nem tudott ellentmondani.
- Tudod, hogy kétballábas vagyok. - dörmögte, de a lány a kezére tette az övét, és minden ellenállása vajkánt olvadt el.
A bőre érintése maga volt a csoda. Finom, és megrázó, ismerős, és vadító, mint egy felfedezőút izgalma és a hazatérés nyugalma egyben. Soha nem érzett még semmit ennyire valósnak, mint ezt az érintést. Nem is tudta, mióta, de végre újra a szemébe nézhetett, azokba a nagy, tágra nyílt, élettől ragyogó szemekbe, a tejfehér bőrére, és az aranybarna hajára. A lány csípőjére tette a kezét, tekintetük egymásba kapcsolódott, és odakiáltott a trubadúrnak.
- Tudsz táncra való nótát is? - a hangja ágyúként dörrent az alacsony helyiségben.
A vándorénekes keze megbicsaklott a húrokon a velőt rázó hangerőtől.
- Én... én még soha nem énekeltem egyetlen egy bayant sem uram, de esetleg...
- Elég, ha hegedülsz - mondta Orsus. Majd Lolára nevetett. - Játssz egy karejskát! Arra fogok táncolni a feleségemmel!
Elindultak a helyiség közepe felé, apró, hagyományos oldalazó lépésekkel, de a zene csak nem szólalt meg. Orsus dühödten fordult hátra, mire látta az énekest, ahogy tátott szájjal, bambán bámulja őt.
- Azt mondtam, zenét! - ordította, mire a trubadúr az álla alá vette a hegedűt. Eleinte bizonytalankodott, de ujjai gyorsan rátaláltak az ismerős dallamokra. Orsus visszanézett Lolára, és megforgatta, át a terem hosszában, kerülgetve és sasszézva az asztalok között. Ahogy a lányra nevetett, hosszú évek óta először telt meg élettel a mosolya, és ahogy a lány visszanevetett, még élettel telibbnek tűnt, mint...
Az emberek nevettek. Orsus nem törődött velük. Hadd nevessék, hisz egész életében azt tették, mégsem érdekelte soha. Szerelmes volt a világ leggyönyörűbb nőjébe, akit most végre itt tartott a kezében, és ránézett, rámosolygott, pont úgy, mint amikor még...
A feje megfájdult a sok pörgéstől, úgyhogy visszaváltottak az egyszerűbb, előre-hátra lépésekhez. Lolát egyik kezéből a másikba vezette. A fáklyák fénye acélként csillogott a nő szemében.
- Ja, hogy erre gondolt? - az ismerős hang a kalmáré volt, akinek a fejhangú nevetése még a hegedűt is túlvonyította. - Aszonta' hogy a vjatkát a hölgynek rendelte - hát nem erre a vén ócskaságra gondoltam!
Orsus forrongott, érezte, hogy mindjárt kitör belőle a düh. - Ne törődj velük. - súgta Lola finoman.
- Aszongya' ez a felesége! – vinnyogta az egyik paraszt röhögve. - Mit gondoltok, meg is csókolja ezt a szutykos szart?
- Szívd ezt vissza! - Orsus ordításába beleremegett a mennyezet is. Két lépés, és ott is termett a paraszt mellett. A torkánál fogva, egy kézzel kirántotta a székből. - Szívd vissza, amit mondtál, vagy kitöröm a nyakad!
Az egész ivó egy pillanat alatt talpra ugrott, páran elhátráltak, páran pedig közelebb léptek, készen arra, hogy szükség esetén rá tudjanak rontani. Orsus a legnagyobbjuknál is egy fejjel magasabb volt, és jó egy öllel szélesebb. A paraszt rúgkapált a levegőben, ujjai hasztalan kaparászták a nyakára szoruló sonkányi kezet.
- Tedd le. - mondta az egyik mesterember. Egy sötét hajú nő lapult a háta mögött, őmögötte pedig a csaposné. - Szépen, lassan, engedd el. Minden rendben lesz, és senki nem látott semmit.
- Szutykosnak hívta...
- És elhiheted, hogy nagyon-nagyon megbánta.
- Az ő szájából akarom hallani.
- De hát ez csak egy balta!- kiáltotta egy másik paraszt. - Menoth szerelmére mán'!
A férfi megfogta Lola karját, és megpróbálta elráncigálni. Orsus látta, ahogy a nő ruháját eltépik, és a kezén felszakad a bőr, vérrel pettyezve a mellkasát.
A világ egyszerre vérvörösben kezdett lángolni, a levegőt pedig hamu, és egy kétségbeesett sikoly töltötte meg: - Hol voltál? - kérdezte a nő vádlón. - Miért nem védtél meg?
A kezében tartott paraszt torkából gurgulázó sikoly tört elő, amikor nekivágta a Lolát megtámadó férfinak. Mindkét férfi émelyítő roppanás kíséretében a földre zuhant, és a kocsma vendégei rárontottak. Tizenhét férfi maradt még, mindnél kések és botok villantak, szinte a semmiből. Orsus átlátott rajtuk. Ezek nem parasztok voltak, hanem katonák meg rablók, útonállók, és gyilkosok!
Egy szempillantás alatt felmérte a helyiséget, a legveszélyesebb célpontokat, és hogy hová ugorhat fedezékbe. Mögötte a csapos egy mordályt kapott elő, de láthatóan nem bánt vele jól. Orsus úgy számolta, nyolc másodperc, míg a férfi rá tud lőni - ennyi ideje volt eljutni az ajtó melletti beugróig, hogy a vastag fa megvédje a lövéstől.
Szorosan a bal karjába szorította Lolát, és a testével védte, amint az első hat briganti rávetette magát. Hat férfi egyszerre támadt botokkal az arcára, a hasára, a térdére, és kések döftek a sérülékeny pontjai felé. Csak a vastag medveirha kabátja volt rajta, ezt körbecsavarta egy feléje irányzott tőrön, ami így ártalmatlanul siklott félre. A támadó felé fordult, és könyökével betörte a férfi arcát, utat nyitva így Lolának a meneküléshez.
Jobb kezével elkapott egy arcának szánt tölgyfabotot, és egy brutális rántással levitte a földre, a támadóval együtt. A briganti esésében két, Orsusnak szánt támadást is felfogott, egy furkóst, ami a férfi gerincén csattant, és egy tőrdöfést, ami a szerencsétlen oldalában állt meg.
A tőrt markolászó támadó tágra nyílt szemekkel, hápogva tántorgott hátra, de mielőtt szólhatott volna, Orsus felkapta az immár gazdátlan furkóst, és egyenest a férfi arcába vágta, aki hangtalanul esett a padlóra.
Még többen rontottak rá, és a fegyverek is egyre nagyobbak lettek - egy székláb, egy asztalláb, egy egész asztal - és Orsus lassan araszolt vissza a beugróhoz, miközben hárított, védekezett, és ahová lehetett, odacsapott. Közben folyamatosan számolta a másodperceket. A rárontó gazemberek nyáladzó, veszett állatként vicsorogtak rá. Mind Lolára vágyott, az ajkára, a húsára, a hófehér bőrére. A csapos célra tartotta a mordályt, és Orsus még veszettebbül küzdött. Gerinceket tört ketté, koponyákat zúzott be, gerelyként hajította az összeesett testeket a menekülők után. Egyszer csak megütötte fülét a jellegzetes kattanás, és épp akkor lépett a fal mögé, amikor a csapos tüzet nyitott. A mordály lövedéke szétszaggatta a gerendát, fa és fémszilánkok záporoztak a nyomán, de nem ütötte át a beugrót. Orsus és Lola biztonságban voltak.
Orsus lágyan lefektette a lányt a sarokba. Nagyot mordulva kihúzott egy tőrt, ami a lábában maradt, kilépett a fal mögül, és egyenest a csapos torkába vágta. A férfi a földre rogyott, és hirtelen mindennek vége lett.
Orsus végignézett a pusztításon, várta a következő támadást, de senki nem mozdult. Ahogy a dühe alábbhagyott, szeméről is lekerült a vörös fátyol, és hirtelen meglátta a vérfoltokkal telefröcskölt falakat, a törött asztalokat és a szétzúzott székeket, Nők is feküdtek a halottak között - vajon ők is rátámadtak?
Meglátta a vjatkát a pulton. A baltája eltűnt. A küzdelemben nem használta, és ellene sem támadtak vele, de nem volt a helyén. A hamu, a hó, a tűz és a sikolyok eltűntek, helyére jeges, acélos üresség és halál telepedett. Orsus teste és lelke egy érzéketlen fémdarab volt csupán - pont, mint egy gőzgólem.
Tudta, hol van a baltája. Egy része mindig is tudta. Keresztülsétált a kocsmán, átlépett az összetört holttesteken, és csak bámulta a vjatkás poharat. Az ajaknyomok eltűntek róla. A szájához emelte, és kiitta. Inkábbcsak tudta, mintsem érezte, hogy égeti a torkát.
Hat hónap a vadonban. Talán kicsit még tovább marad. Talán vissza se jön onnan. Orsus átsétált a beugróba, és meglátta a baltáját. 150 centi és legalább 50 kiló, gondosan betéve a sarokba, ahol ő állt, hogy megvédje.
- Gyere Lola. Indulnunk kell..
Vállára vette a baltát, fejébe húzta a csuklyáját, és kisétált a hóesésbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Sándor Kaba Sarkadi 2014.06.23. 09:58:15
Ha saját novella, akkor bitang tehetséges vagy, ne hagyd abba, így tovább!