Keresztút - 2. rész

2014.08.10. 08:00

caine.jpg

Az egész előszobát innen-onnan összehordott, lelakott, és mások által kidobásra ítélt bútorok töltötték meg. A hosszú étkezőasztal egyik lába alatt egy vastag könyv volt támasztékként, az ülőalkalmatosságok szakadt kárpitjait pedig gondosan elhelyezett takarók fedték el. Caine anyjára sok mindent el lehetett mondani, de a legnehezebb időkben is igyekezett megőrizni a tartását. A fiú felsóhajtott, amint ez végigfutott a fejében.

A kályhában még parázslott a fa, de ennek ellenére a ház üresnek tűnt. A húga valószínűleg épp esti műszakra ment a fonóba. De hol vannak a szülei?

Halk léptekkel elindult befelé, és egyszer csak csöndes sírás ütötte meg a fülét az emeletről.

Rohanvást igyekezett fel a recsegő lépcsőn, és a szülei hálószobájába nyitva meglátta anyját az ágyuk mellett, összegömbölyödve a padlón. A nő egyedül volt, és nem vette észre, amikor a fia belépett. Szorosan magára húzott egy kendőt, és zokogott. Hosszú, barna haja összevissza állt, ami merőben szokatlan volt tőle. Caine csak állt az ajtóban, és gombóc volt a torkában.

- Anya? - kérdezte halkan. A nő lassan felkelt, megdörgölte a szemeit, és egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Allister... máris hazajöttél?

- Csak egy pillanatra ugrottam be... mi a baj, anya?

- Semmi, kicsim. Menjünk le, biztos éhes vagy.

Caine felsóhajtott, és vonásai megkeményedtek. - Hol van?

- Ne is törődj vele. Mindig ilyen, ha...

- Hol van, anya? - erősködött Caine.

- A Kifőzdében, azt hiszem. Nem az ő hibája, Allister! Most tényleg nem... - Próbált a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, de a szemei másról árulkodtak. Caine látta benne az aggódást és a félelmet, ami évek, évtizedek óta gyűlt fel, és amik a nő vonásaira is rátelepedtek. Nem tűrhette tovább. Sarkon fordult, és már indult is, de aztán megállt az ajtóban. Levette a frissens zerzett, dugig tömött erszényt, és odadobta anyja mellé az ágyra.

- Még hogy nem az ő hibája... mindig is az övé volt.

****

Caine benyomta a kétszárnyú ajtót, és elé tárult a Kifőzde ropogó kandallója, ami az egész helyiséget megvilágította. Mindenfelé méretes korsókat és borvirágos arcokat látott, az ivót pedig hangos nevetés töltötte meg. A becsületsüllyesztő egy macskaugrásnyira volt csak a kendermalomtól, és az egyszeri munkások szívesen múlatták itt az időt.

Caine-t ez a legkevésbé sem érdekelte. Csak Seamusra, az apjára koncentrált, aki épp az egyik asztalt támasztotta a kocsma hátsó részében, és egy teli kupa volt előtte. Aztán látta, hogy apja valójában inkább hozzá volt préselve az asztalhoz, ugyanis mindkét oldalán szorosan egy-egy férfi ült. A pocakos, öreg gépész elhúzott egy őszülő tincset a kopaszodó homlokáról, megigazította az ókuláját, de nem nyúlt a korsóhoz. Caine csak ráncolta a szemöldökét. Egy pillanattal később a Seamus mellett álló nagydarab ürge a pultra csapta a kupáját, és az öreg szinte felugrott ijedtében. Ha nem ismerte volna az apját, megesküdött volna, hogy Seamus színjózan, és halálra van rémülve.

Amint aztán közelebb ért, megfordult vele a világ. A mellette ülő két alak nem ivócimbora volt, hanem a behajtók, akiket nem egészen egy órája rabolt ki Tylennel.

Caine villámgyorsan hátrafordult, nehogy meglássák. Mi dolga az apjának ezekkel az alakokkal? Aztán felnyögött, ahogy elérte a felismerés. Valószínűleg tartozott nekik. Mi más dolguk lehetne vele? De mégis, mikor kerültek olyan mélyre, hogy az apjának a helyi nehézfiúktól kellett pénzt kérnie? Persze, keményebb idők jártak rájuk, amióta Seamus lesérült a malomban, és Caine sem volt vak. Tudott apja jó pár ügyes-bajos dolgáról, és az italozásáról is. De azt hitte, hogy a pénz abból a néhány mellékesből van, amit apja elvállalt időnként. Hogy süllyedhettek akkor mégis idáig? Caine átfurakodott a tömegen, a söntés irányába. Mitévő legyen?

Magához intette a csapost, és óvatosan hátrapillantott. Horace már nem nézett felé, helyette az egyik felszolgálónő kötötte le a figyelmét. Caine megkönnyebbülten fellélegzett, és visszafordult a pult felé. Kigombolta kabátját, és ellenőrizte a belül meglapoló kétcsövű disznólábat. A fegyver markolata több helyen is ócska bőrrel volt áttekerve, és a fém célzógömb is letörött róla. Ennek ellenére már többször húzta ki gazdáját a szorult helyzetekből.

A mellette lévő széken egy hegyomlásnyi alak ült, fekete lovaglóköpenyben, és épp egy méretes korsó tartalmát döntötte le, miközben fél szemmel őt bámulta. Hosszú, fekete, lófarokba fogott haja volt, előtte pedig egy masszív, háromszögletű fekete kalap feküdt a pulton.

- Balhé lesz, kölyök? - kérdezte az idegen mély, átható hangon.

Caine a meglepetéstől egy pillanatra összerándult, és szorosan magára húzta a kabátját.

- Mi közöd hozzá? - sziszegte vissza.

Az óriás megfordult, és Horace felé nézett.

- Rendben, te tudod. Ha mégis készülnél valamire, én azért a helyedben valami komolyabbal szerelkeznék fel - felelte, majd visszafordult, és egy nagyot kortyolt a korsójából.

Caine értetlenkedve bámult rá, majd elkapott egy felé csúsztatott kupát. Épp belekortyolt a sörébe, amikor még egyszer ellenőrizte, hogy apja dűlőre jutott-e a nehézfiúkkal. Kis híján megfulladt, amikor félrenyelte az italt, és egy jó adagot ki is löttyentett a padlóra - az asztal ugyanis üres volt. Az apja, és a két behajtó eltűnt.

A feketeköpenyes csak nevetett maga elé, Caine pedig felpattant, és az útjába akadó részeg alakokat félrelökve utat vágott az ivó hátsó kijáratához. Kiviharzott az ajtón, és egy keskeny sikátorban találta magát, ahová csak a szomszéd utca gázlámpája vetett egy kis fényt.

Apját éppen a falra kente a bérizom. Seamus meggörnyedt a kopasz gyomrosai alatt, és sírva könyörgött, miközben kezét maga elé húzva igyekezett védekezni. Orra és szája vérzett, Horace pedig mellettük állt, és csak nevetett. Caine vicsorogva húzta elő a disznólábat a kabátja alól.

Meghúzta a ravaszt, mire az első golyó telibe kapta a melák összeszorított öklét. Vér fröccsent, és lövedék ütötte lyukon át látszottak a szétszaggatott inak. A verőlegény egy pillanatig csak bambán állt, majd őrült bömbölésbe kezdett, azon nyomban elengedve az öreget.

- Elég legyen! - kiáltotta feléjük a fiú.

Horace dühödten felé fordult. A behajtónál megcsillant egy négycsövű borsszóró, és Caine elkésett. Lőni már nem maradt ideje, de egy szemvillanás alatt újra megidézte varázserejét. Tekintete felizzott, testét fényes rúnák lengték körbe, és újra telibe kapta a lövéshullámmal Horace-t, az este folyamán már másodjára.

A behajtót egyenest a verőlegénybe taszította a váratlan támadás, pisztolya pedig messze repült a kezéből. Horace és az apja kikerekedett szemekkel meredt rá.

- Van még egy golyóm, és az agyadban fog kikötni, ha nem teszed fel a kezed, hogy lássam - figyelmeztette Caine. A behajtó lassan felemelte a kezeit.

- Jó’van, kölyök, nyugi - csitította Horace. Figyelmesen megnézte a fiút. Szeme szikrákat vetett, amikor elérte a felismerés, de aztán elmosolyodott. - Nocsak, nocsak, megint összehozott minket a szerencse. Elismerem, tökös gyerek vagy. De én sem ma kezdtem az ipart. Jobb lett volna, ha egyből kinyírsz.

Horace tett egy fél lépést előre. Caine túl későn vette észre a mögötte felbukkanó árnyat. Valaki fejbe verte egy furkóssal. Összerogyott, és látása elhomályosult. A disznólábat elejtette, és látta, ahogy Horace elmosódott alakja felé tart. A támadója durván megmarkolta, a falhoz nyomta, és szétrúgta terpeszbe a lábait. Hallotta a behajtó gurgulázó nevetését.

- Megnézzük, mennyire is vagy tökös. Marten! Ide a bökőt!

Egy tompa kiáltás volt a válasz. Caine-t már nem szorították a falhoz, és hallotta, hogy dulakodás tört ki a háta mögött. Térdre zuhant, és látta, hogy egy jól megtermett alak lép Horace egyik embere felé. Az ismeretlen alak kinyújtott keze körül különös fény örvénylett, Horace pedig két, fülsiketítő lövést adott le rá a borsszórójából. Caine pislogott, próbálta kitisztítani a fejét. Biztosra vette, hogy az érzékei űznek vele tréfát. Megesküdött volna rá, hogy az ismeretlen eltűnt a dörrenés pillanatában, és egy szemvillanással később tűnt fel, egy kicsit arrébb - így mind a két közvetlen közelről leadott lövés célt tévesztett. Még két lépés, és egy jól irányzott egyenessel leterítette Horace másik emberét. Az ütés nyomán villámok záporoztak, az áldozat pedig olyan erővel repült a téglafalnak, hogy az megrepedt a becsapódása nyomán. Caine látta, ahogy egy újabb támadót üt félre, aki az egyik szeméthalmon végezte. Horace egy pillanatig dermedten bámulta az ismeretlen férfit, majd megpördült, és szaladt, ahogy csak a lába bírta.

Ahogy Caine látása kitisztult, felismerte a lovaglóköpenyes férfit a bárból. A kalapja most már a fején volt, begombolt gallérja pedig elfedte a száját. A köpenye nem volt bekötve, és Caine valami csillogó fémet látott alatta. A férfi odanyújtotta páncélkesztyűs kezét a fiúnak, és talpra segítette. Majd az apjára mutatott.

- Menj haza öreg. A fiaddal van egy kis elintézni valóm.

A férfi hangja parancsoló volt. Seamus bólintott, és eliszkolt a sikátorból, egyenest hazafelé.

Az idegen most Caine felé fordult, miközben hátravetette a köpenyét. Caine rádöbbent, hogy a csillogó valami a férfi páncélja volt. Lenyűgöző, acéllemezekből készült darab volt, és legalább olyan nehéznek tűnt, mint a viselője. A védőlemezeken felül azonban mindenféle bonyolult csővezetékek, illesztékek és kiállások borították. Még jobban elámult a mellvért közepén lévő, díszesen kimunkált arany hattyún. Caine azonnal felismerte: ez a Cyngus, a Királyok és egész Cygnar jelképe.

Csak nem egy inkvizítorba futott bele? Maroknyian voltak csak, akik Caine-hez hasonlóan varázserővel rendelkeztek, és a királyi inkvizítorok mindent megtettek azért, hogy ez így is maradjon. Ha pedig egyszer szagot fogtak, csak Morrow isten kegyelmében bízhattál.

Aztán elhessegette a gondolatot. Már nem egyszer került hozzájuk közel, sokszor jobban is, mint szerette volna, de ez a férfi más volt. Ugyan ő is a hattyú jelét viselte, ennek ellenére inkább látszott katonának, mint vallatópapnak. Valószínűleg tiszt, vagy hadvezér lehetett, a tartásából ítélve. De ott volt a varázsereje is. Akkor meg mi lehetett? Talán egy csatamágus?

Caine torka összeszorult. Akárcsak a többi ember, ő is hallott már történeteket ezekről a hatalmas harcosokról, noha élőben még egyet se látott soha. Az a mende-monda járta, hogy egész seregeket vezetnek, és úgy ismerik a fegyvereket, meg a mágiát, mint senki más. Komplett armadákat pusztítanak el egyedül, és a puszta gondolatukkal képesek irányítani a gőzt okádó csatagólemeket. Caine csak állt, tátott szájjal, amikor a férfi felé nyújtotta a kezét.

- A nevem Magnus.

A bejegyzés trackback címe:

https://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr466507545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.