- Téged miért hoztak be? - a cellájában lévő vézna kis ember bőre szinte nem is látszott a sok rátapadt mocsoktól. Mintha valami óriási patkány, vagy vakond lett volna, aki a trágyában túrta fel magát idáig, és soha életében nem látott napfényt. Ilyen társ dukált hát neki élete hátralévő részére, a nagy Orsus Zoktavirnak, Khador hős csatamágusának, az Ötödik Határőr Légió valaha volt parancsnokának, akit anno Khardovic Pajzsával tüntettek ki...

Nem volt ő már se parancsnok, se katona, se egyszerű szolga. Inkább bele se akart gondolni, mivé lett.

- Én tolvaj vagyok - mondta vékony hangon a kis ember. Láthatóan megunta a várakozást Orsus válaszára. - A csatornák mindenfelé elkanyarognak, úgyhogy... én is mindenhová bejutok, és a kis csillámló kicsi drágaságok sehol sincsenek biztonságba' előlem. Ide amúgy csak a gyilkosokat teszik... hiába mondtam nekik, hogy félreértés volt az egész. Egy ilyen kislánynak semmi keresnivalója éjszaka az utcán, és még kevésbé kellett volna sikonyálnia, meg felvernie az utcát, és nyakamra hoznia a város összes tetves gárdistáját. Meg kellett fojtanom... ezt ugye te is megérted?

Orsus mély levegőt vett, hogy lenyugodjon. Katonaként egyből kettétörte volna a kis gyilkos korcsot, de most nem volt abban a helyzetben, hogy bárkit felelősségre vonjon.

A tolvaj halkan füttyentett. - Te aztán jó nagy hombár vagy! Meg ahogyan nézem, kaptál is a jóból... több vágás van rajtad, mint egy hentesbárdon. Az ekkora melékok nem asszonyverésért vannak itt. Mi vót' na? Bunyóztál a kikötőben? Leütöttél valakit az erszényéért? Vagy bérizom voltál valami helyi nagykutyánál?

Orsus egy szót se szólt. Előtte se beszélt szívesen bűnözőkkel, de most, hogy köztük találta magát... Úgy érezte, mocskos tettei még mélyebbre rántották, mint ahová ez a kis féreg valaha is kerülhet. Az egész világa összeomlott, porrá lett, és a semmibe veszett. Még ez a szánalmas roncs is többet ér, mint ő, mert neki legalább nem volt honnan aláhullania.

A tolvaj továbbra sem bírta befogni: - Jajj, mennyé má', egy kaptárban vagyunk, szóval olyan, mintha testvérem lennél. Nekem aztán elmondhatod, ide a kémepbe, mer' valószínűleg más arcot már úgysem fogsz látni. A hóhéron meg csuklya lesz, hehe... Na jó, Ayn királynőét még látni fogod. Istenuccse, az aztán nem semmi bőr - vigyorodott el gusztustalanul - Azokat az ajkakat szívesen megnyalnám a halálom előtt.

Orsus öklei elfehéredtek, úgy szorította őket. Azt kívánta, bárcsak hozzáférne a varázserejéhez, hogy elevenen nyúzhassa meg ezt az embert. Azonban az óvó rúnás láncok még ettől is megfosztották.

- Jó kis bőr, bizony ám! Ki tudja, talán meg is próbálom lekarmolni, amikor...

- Megöltem egy egész falut. - bökte ki végre Orsus, mert már nem bírta tovább a tolvaj fecsegését. Ha beszélgetőtársra vágyik, akkor Menothra, megkaphatja, de úgy, hogy megemlegeti.

A tolvaj szemei elkerekedtek a csodálkozástól: - Hogy mi?

- Egy egész falut. - felelte Orsus, és hangjába beleremegett a börtön cellája. - Mindet. Még a katonákat is, akik vissza akartak fogni. Baltával, a csizmámmal, a fogaimmal. - Vértelen mosolyra húzta a száját, mire a tolvaj ijedten a sarokba húzódott. - Végük.

- Eeegen - nyelt nagyot a cellatársa - nem mondom... jól kiszínezted...

Orsus láthatóan élvezte a kis ember rettegését - Lenyestem őket, mint a száraz gallyat, majd átvágtam a torkukat. Mikor pedig már egyik se rángatózott tovább, porig romboltam az összes házat, a földet pedig felperzseltem a nyomomban. Senki sem fogja megmondani, hogy ott valaha egy falu állt.

A tolvaj arca most már egészen fehérré vált a koszréteg alatt: - Te...te vagy... a mészáros! Khardov mészárosa! - suttogta.

Orsus újra elhallgatott. A híre ezek szerint gyorsan utolérte. Már nem először hallotta ezt a nevet.

Nem parancsnok. Nem katona. Csak mészáros. "A" mészáros.

Elunván a tolvaj további kínzását, Orsus újra elmerülhetett a gondolataiban. Halálra rémült cellatársa már nem szólt egy szót sem, de a várva várt csend nem hozott megnyugvást. Újra hallotta a haldokló nők sikolyát. Tucatnyit. Százakat. Ezreket. Betöltötték a cellát, és még akkor is látta őket, ha lehunyta a szemét. Mind vádlón és sírva nézte őt, faggatva, hogy hol volt, amikor szükség volt rá. Megpróbálta kiüríteni gondolatait. Nem volt nehéz. Csak a semmivé lett életére kellett koncentrálnia.

--------

Egy egész szakasznyi fegyveres masírozott be a cellája elé, mielőtt az ítélőszék elé vitték volna. Mind célra tartották fegyverüket, hogy az első gyanús mozdulatra teletömjék ólommal. Frolova kommandant is jelen volt. Az őrök fegyvereit megbűvölte, amik így szinte sisteregtek a bennük pulzáló mágiától. "Keménnyé tehetném a bőrömet, mint az acél, és közéjük ronthatnék" - gondolta Orsus. "A szűk helyen a fegyvereikkel egymást lőnék halomra". De nem támadt rájuk. Rang nélkül ő már nem katona volt, csak egy gyilkos - és a körülötte örvénylő rengeteg nő és asszony is ezt ordította felé. A veszett kutyákat lelövik. És annyi becsülete azért még maradt, hogy ne tiltakozzon, ha úgy kezelték, mint egy korcsot.

Már vasra volt verve, de újabb, vastag, fekete láncokat tekertek rá. Kivezették az udvarra, ahol a kísérethez csatlakozott hat gőzpáncélos katona is. Fent, a falakon mesterlövészek figyelték minden lépését.

"Megrántom a láncot, az kibillenti a bal oldalamon a páncélost, majd a jobbat, lendületből, mert úgyis felém fog mozdulni. Fedezékként használom őket, és a fegyverükkel eltépem a láncot. Ha a kezeimet kiszabadítottam, elveszem a fegyverét, és megölöm mindet..."

A gondolat akaratlanul is beférkőzött a fejébe. Az egész élete, a teste a velejéig csupa erő, izom, taktikai elemzés, halál és pusztítás. "Igaza volt. Egy szörnyeteg vagyok, és örökké az is maradok."

Egy Kodiak hajolt fölé. Korábban az övé volt, de megváltoztatták a parancsszavakat. Gondolataival meg tudta szólítani, de nem tudta irányítani. Ugyanazon az alakulótéren vezették át, ahol évekkel korábban járt, miután céltalan bolyongása után végre Korskba merészkedett. Próbált elfutni a nő emlékétől, de Lola már benne élt - maga elől pedig nem volt menekvése.

Korsk volt az utolsó esélye a normális életre, a felejtésre, arra, hogy bocsánatot nyerjen a bűneiért. És most ezt is elbukta.

Frolova kommandant szúrós tekintettel méregette: - Nem kertelek, nagyobb ellenállásra számítottam tőled. Még így is leállhatnál velünk harcolni. No persze veszítenél, de ki tudja, hátha szerencséd lesz... Az az Orsus Zoktavir, akit én ismertem, utolsó leheletéig küzdene. Talán még azon túl is. - Egy pillanatra megállt, és Orsusra nézett - Miért nem próbálsz kiszabadulni?

"Miért? Mert én már örökké rab leszek. Mert ahhoz, hogy megmentsem őt, olyanná kellett változnom, akit nem tudott szeretni. Két dologra vágytam: a szerelmére, és hogy biztonságban legyen. De amikor az egyiket megszereztem, elvesztettem a másikat. Amikor a szerelmét választottam, ő az életével fizetett érte. Nem küzdök a halál ellen, mert már évekkel ezelőtt meghaltam. Meghaltam, amikor az összetört, élettelen testét a kezemben tartottam."

Orsus feje sajgott ezekre a gondolatokra, de nem fogja megosztani ezzel az emberrel, se senki mással. Kihúzta magát.

- A hűségnél semmi sem lehet fontosabb - felelte. - Ha elárultam Khadort, akkor megbűnhődök.

Frolova mellett ott sétált Alexej, kezében a levágott fejével. "Hűség" - a szavak úgy hullottak ki belőle, mint a vércseppek a nyakából - "Semmit nem tudnak ezek a hűségről..."

"És én sem" - gondolta Orsus.

A fej gonoszul elvigyorodott: "Nocsak, akarsz róla beszélni?"

Frolova bólintott, de arcáról nem lehetett érzelmet leolvasni. - Maga a cárina fog ítéletet mondani a fejed felett. Menoth talán irgalmas lesz hozzád, még ha te soha nem is voltál az.

Kiadta a parancsot, majd visszaállt az emberei mellé a sorba, ahogy tovább haladtak. Orsus lassan lépdelt a láncai alatt, gárdistákat, csatagólemeket, tüzérütegeket és mesterlövészeket maga mellett hagyva. És a sok ezer, vádló kísértetet, akik fagyos tekintettel bámulták. Keresztülsétált a palota kapuján, át a márványtermeken, egészen a trónteremig. A folyosó két oldalán katonák álltak sorfalat, fegyvereiket lövésre készen tartva. Mindegyikük mögött pedig ott állt egy összetört testű nő, akit nem tudott megmenteni. Az arcát egyiknek sem látta.

A királynő a hatalmas arany trónuson ült, és várt.

Orsus térdre rogyott Ayn láttán, ahogy rávetette a szemét a királynő fehér-arany ruhájára, a selyemre és bársonyra, a koronájára és a kezében tartott jogarra. A nő arcán egyetlen izom sem árulta el, mire gondol. A gőzpáncélosoknak úgy kellett odarángatniuk a trón elé, ő pedig szégyenében kezébe temette az arcát.

Nem a királynő állt előtte, hanem Lola

- Hol voltál? - Hangja vádlón végigsüvített a nyüzsgő tróntermen. - Miért nem jöttél értem? Miért nem mentettél meg?

- Nem tudtalak... - zokogta. - Megtettem mindent, de nem tudtalak megvédeni.

Lola és a királynő most egymás mellett állt, és egyszerre mondták ki a szavakat: - Megölted azokat az embereket.

- Mert elárultak téged.

- De nem kérdeztél meg előtte, kik voltak közülük a bűnösök.

- MIND ÁRULÓK VOLTAK! - ordította. - Mind, akit valaha megöltem, érted tettem! Az életemet tettem fel rá, hogy elpusztítom, aki rád támad, de ez sem elég. Már... sosem... lehetek... szabad.

A fiatal cárina elgondolkodva nézte a férfit, fürtjeit lazán a füle mögé simította. Ugyanúgy oldalra hajtotta a fejét, ahogy Lola szokta, hangja pedig puhán és könyörtelenül hatolt a szívéig, akár egy orgyilkos pengéje.

- És fogsz még ölni?

A nő szavai nagyobb súllyal nehezedtek rá, és jobban fogva tartották, mint a láncai, vagy a gőzpáncélos katonák. Ha nemmel felel, elismeri, hogy gyáva, hogy hazug, hogy harcosként semmit sem ér, és hogy amit tett, az rossz volt. Pedig amit elkövetett, azt sosem a rossz szándék vezérelte. Lehet, hogy brutális és törvénybe ütköző volt, de végig... helyes. Meg kellett tenni. De ha meg igennel felel, akkor beismeri, hogy egy szörnyeteg, Khardov mészárosa, akinek élete a halálosztás. Bármit mond, nem nyerheti el a lány kegyeit, ugyanúgy, ahogy megmenteni se tudta. Akkor pedig már csak a benne lévő szörnyeteghez maradhat hű. Halkan suttogta ki a saját ítéletét: - Igen, fogok.

- Tényleg megtennéd?

- Meg. Megölnék mindenkit, aki téged fenyeget. - Térdre emelkedett, láncai hangosan csörögtek. - Megtalálnám minden ellenséged, felkutatnám az összes árulót, és rebellist, aki csak egy pillanatig is arra gondol, hogy véget vessen az életednek.

Most már teljesen felállt, a körülötte álló több tucat fegyveres és katona pedig feszülten várt. - Te gyűlölsz érte, de akkor is lemészárolom az ellenségeidet. Ha szabadon bocsátasz, újra meg fogom tenni. Ha ezért bűnösnek találsz, mondd ki, és nem fogom tagadni. Végeztess ki, de én még a síron túlról is visszatérek, és vadászni fogok azokra, akik el akarnak veszejteni. - Hangja most már vad égzengés volt, ami betöltötte az egész tróntermet. - Egyszer már elveszítettelek, és legyek ezerszer átkozott, ha újra hagyom!

Lola egy darabig csak állt, kezében a jogarral, készen arra, hogy ítélkezzen. De aztán egyszer csak elindult felé, palástja lobogott a gázlámpák fényében. Áthaladt a katonák sorain, akik utat engedtek neki, és belépett a gőzpáncélosok körébe, a megfeszített láncok közé. Orsus fél térdre ereszkedett, fejét lehajtotta, szemébe könnyek gyűltek. Várta, mint a hóhért, hogy lesújtson a tarkójára.

A nő megérintette az arcát.

Orsus rávetette a tekintetét. A koronának nyoma sem volt, helyette egy pipitérből font koszorú ékesítette a lány fejét. Egyszerű, hétköznapi ruhában volt, és a jogar helyett egy doboznyi fa kirakós volt a kezében. A férfi látását elhomályosították a könnyei.

- Bocsáss meg - suttogta.

- Akkor szolgálj engem.

- Mit parancsolsz, mit tegyek?

A királynő szólásra nyitotta ajkát, és a lehető legédesebb hangon ezt mondta.

- Ölj. Értem.

A tróntermet izgatott suttogás és zúgolódás töltötte meg, de Orsus nem figyelt rájuk. Teljesen magával ragadta a gyönyörűség - az életét gúzsba kötő ellentmondás végre megoldódott.

- Vegyétek le a láncait - parancsolta Ayn. - Ez az ember királyságom leghűbb katonája. Szolgálni fog engem, tettei pedig hirdessék, hogy a trónhoz való hűtlenséget nem fogjuk tűrni. A felségárulók meglakolnak. Aki pedig gondolattal, szóval, vagy cselekedettel elárulja a birodalmat, ugyanolyan büntetésre számítson, mint a Vadkanhágóban: mészárlásra.

Orsus láncai a földre hullottak, és a dicső, fennséges cárina mellé állt. A nő rámosolygott, és Orsus kínjai elillantak. Se szégyen, se őrület nem környékezte többé. Utolsó lélegzetéig szolgálni fogja a nőt. Lola a királynő mellett állt, és mondani akart valamit.

-------

Orsus őrjöngve száguldott át az erdőn. Ágak, magoncok és cserjék hevertek törötten a nyomában , és egyre csak futott, csak loholt, már ott volt a sarkában... még pár lépés, hogy elkaphassa a... Szarvast? Farkast? Már ő se tudta. A hosszú hajszában még ezt is elfelejtette. Már majdnem beesteledett. A hó és az ég felvette ugyanazt a jellegtelen szürke színt, melyet csak itt-ott zavart meg egy-egy élettelen, feketéllő fa. Mérföldek, napok óta nem látott mást.

Évek teltek el azóta, hogy a vadonba menekült, és már kezdte elfelejteni, milyen is az emberi hang.

Egyre azonban kristálytisztán emlékezett.

“Orsus!”

A hang tele volt szomorúsággal, és örömmel, fájdalommal, csalódással. Körbeölelte, és a szívébe, az elméjébe fúródott.

Azt se tudta már, elfutni akart-e előle, vagy oda, ahonnan hallani vélte.

“Orsus, hol voltál?”

Őrjöngő, vadállati ordítás tört elő belőle. A halott fák ügyet se vetettek rá, és a hangot végül elnyelte a messzeség.

“Orsus...”

Csak futott tovább.

A bejegyzés trackback címe:

https://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr796432171

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sándor Kaba Sarkadi 2014.07.16. 14:31:54

Bucsa bácsi öldöklős monológja csak szerintem hasonlított nagyon a Nyócker filmből Kolompár Szandokán mamutgyilkolós előadására? :-)