Keresztút - 17. rész

2014.08.25. 08:00

caine.jpg

A ládák fedezékében Caine a tetőt szemlélte. Honnan lőhettek rá? Végigfutotta tekintetével mind a négy sarkot, de nem látott senkit.

Előgurult a ládák mögül, és halkan felnyögött kínjában, amikor szemtől szembe találta magát az összegyűlt gazfickókkal. A válla továbbra is vérzett, de legalább a fejében hasogató fájdalom alábbhagyott. Akárki is lőtt rá, értette az ipart. A kis nyíl, ha egy pillanatra is, de teljesen megfosztotta a varázserejétől. És most minden csepp mágiára szüksége lesz.

A lövések egyből záporozni kezdtek felé, és ő hangos mordulással átvetette magát egy csővezeték felett, hogy újra fedezéket keressen a tartályok mögött. Azonnal előkapta a pisztolyait, és pár, kósza lövést eresztett meg az ellenfelei felé. Kettőt el is talált közülük, a többiek pedig fejüket behúzva spricceltek szerteszét. Érezte, ahogy az adrenalin szétárad az ereiben, és megpróbált kikukkantani a cső mögül. A válaszul kapott surtűz miatt azonnal vissza kellett kapnia a fejét, de még volt annyi ideje, hogy szemügyre vehette a célpontokat.

Olyan hangosan káromkodott, hogy az egész gyárban hallani lehetett.

Montague rohanvást iszkolt el a cinkosaitól, és a csarnok másik végén lévő kijárat felé szaladt! Caine minden idegszálával próbálta visszanyerni a varázserejét... mintha az elzsibbadt lábába akarna újra életet masszírozni. Behunyta a szemét, és koncentrált... mindjárt utána tud teleportálni... mindjárt... de mégsem.

Aztán egyszer csak a semmiből egy hatalmas pöröly sújtott le rá. Az utolsó pillanatban még épp félre tudott gördülni a csapás elől, és látta, ahogy a fegyver a pudvás deszkapadlóba fúródik, aprófává aprítva azt.

Meglátta a kalapács gazdáját is. Egy troll volt az, aki nagyot rántott a szerszám nyelén, hogy kiszabadítsa. Az óriási lény majdnem két és fél méter magas volt. Kifogástalan eleganciával szabott öltöny feszült rajta, és láthatóan bosszantotta, hogy az ütése mellé ment. Mogorván emelte újra a feje fölé a pörölyt, hogy lesújtson.

- McCoy, ha nem tévedek? - zihálta Caine.

Az óriás egy pillanatra ledöbbent.

- Ohhó! Téged meg elfelejtettek bemutatni! Kit tisztelhetek benned?

- A hóhérod! - vágta rá Caine, és mindkét pisztolyából golyót repített a troll mellkasába, közvetlen közelről. Az óriás arca ugyan eltorzult egy pillanatra, de nem dőlt hanyatt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha csak ízlelgetné a fájdalmat, amit a golyóük okoztak, majd vadállati morgás tört elő belőle, és meglendítette a pörölyt.

Caine, kikerekedett szemekkel figyelte. Ha valamikor, most aztán igazán jó lenne...

... más helyen lenni. Eltűnt, de amikor már csak egy hajszálnyira volt tőle a fegyver. A csarnok közepén bukkant elő, szerencsére takarásban, felemelt kézzel és összekuporodva, ahogy a csapást várta. Aztán, ahogy tudatosult benne, hogy megúszta, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megrázta magát. Az egyik láda felett kinézve látta, ahogy Montague csak pár méterre volt tőle, nyílt terepen. A férfi ijedten nyelt egyet, amikor megpillantotta üldözőjét, majd sarkon fordult, és egy falba ágyazott, fém létra felé igyekezett. A paksamétákat még mindig a kezében szorongatta. Caine látta, hogy a kis bűvésztrükkjének hála pont oldalba kapott pár nehézfiút. Azok hangosan kiabálva mutogattak a semmiből előtűnt csatamágusra, de fegyvert rántani már nem maradt idejük. Caine rájuk lőtt, és néhányukat le is terítette. A többiek nyakukat behúzva iramodott fedezékbe. A felfordulást kihasználva Caine megpróbálta elkapni Montague-t, és egy réztartály mögé szaladt be, aminek a túloldalán állt a férfi. Abban a pillanatban, ahogy bevetődött a fedezékbe, tucatnyi lövedék csapódott a fémbe, fülsértő zajjal levágódva.

A létrára felnézve látta, hogy a kincstárnok már félúton jár felfelé. Caine vakon kilőtt egy sorozatot a fedezékből tüzelő ellenfeleire, majd visszabújt a tartály mögé. Válaszul még jobban megszórták a búvóhelyét, de tudta, hogy ha most nem jut el a létráig, bottal ütheti Thaddeus nyomát. Nyílt terepen kellett átrohannia - így fedezékként csak a varázserejére támaszkodhatott.

Megidézte torzító auráját, és elmosódott, lidérc-szerű alakként tört elő a fedezékből. Közben folyamatosan tüzelt, amerre csak mozgást látott.

Kész golyózápor fogadta, mintha egy egész gyalogosszázad gyakorolta volna rajta a célbalövést. De az összes lövedék mellément. Egyet kivéve.

Caine összezuhant futás közben, és két, nagyobb fahordó mögött ért földet. Az oldalából egy újabb, apró nyílvessző ágaskodott kifelé, és újra a hatalmába kerítette az őrjítő fejfájás. Honnan a pokolból jöhetett a lövés?

Összeszorította az állkapcsát, és próbált behúzódni a hordók nyújtotta kétes fedezékbe. A nyílnak köszönhetően a varázsereje megint szertefoszlott.

Montague elért a létra tetejére, és épp a kijárat zárával szerencsétlenkedett. Caine a fájdalomtól elhomályosult látással ráemelte a férfire az egyik Villámörvényt. Próbálta lábon lőni, de elvetélt kísérlet volt.

Az üldözői már be is érték a korábbi fedezékét. Három briganti bukkant fel, és pont ráláttak a hordó mögött heverő csatamágusra. Kegyetlen vigyorral célra tartották kézi ágyúikat, de lőni már nem maradt idejük. Caine fájdalomtól eltorzult arccal hanyatt vetette magát, és három, jól irányzott varázslövedékkel leterítette őket. A nyíl még mindig belé volt fúródva, és őrjítő kínt okozott. Aztán nagy nehezen felnézett a lépcsőfordulóra, és látta, ahogy a kijárat becsapódik.

Hát ennyi - gondolta.

Elteleportálni nem maradt ereje, és a többi nehézfiú kiabálását is egyre közelebbről hallotta. Rövid időn belül be fogják keríteni. Fel nem mászhat a férfi után, leszednék, mint egy érett gyümölcsöt. Átgördült a másik oldalára, és a létrával átellenes oldal felé iramodott. Közben vadul puffogtatott a Villámörvényekkel.

**********

Egy folyosóhoz ért, aminek a végén egy másik létra vezetett felfelé, a tetőre. Egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye az oldalában fityegő nyilat. Nagyot nyögve kirántotta - és abban a pillanatban a testét emésztő fájdalom is enyhült. Újratöltött, majd elindult, végig a folyosón. Még féltávig sem jutott, amikor meghallotta az üldözőinek a hangját. Felhúzta a kakasokat a pisztolyain, és szaladt tovább. Ugyan megsebesült, elvesztette a célpontját, és a sérülései miatt minden pillanattal veszített az erejéből, de nem adta fel.

Lüktető halántékkal, fogait összeszorítva mászni kezdett. Félúton a tető felé rátalált egy szerelőakna fedelére. Félretolta a reteszt, és látta, hogy egy ereszcsatornára nyílik, ami az épület oldalán fut végig. Egyszer csak mozgást látott valamivel lejjebb. Montague épp akkor ugrott le az egyik tűzlétráról a földre, és fejvesztve az egyik sikátor irányába szaladt. Hamarosan el is tűnt a sarkon.

Caine szemügyre vette a csatorna mellett álló szomszédos épületet, ami jó egy emelettel volt magasabb. Visszalépett a létrára. Pár perc, és Montague végleg egérutat fog nyerni.

- A rohadt életbe is! - morzsolta el a fogai között, majd lendületet vett, és ellökte magát. Már majdnem nekicsapódott a tűzfalnak, amikor teleportált, és egy emelettel magasabban bukkant elő. A lendülete tovább sodorta a födémre, ahol aztán keményen fékeznie kellett a lendületét. Visszanézett a maga mögött hagyott épületre. A feje még mindig hasogatott, és egy kicsit el is szédült, de pont időben tűnt el.

A szerelőnyílásból lövések zaja hallatszott, és pár lövedék a szerelőajtón át utat találva neki is vágódott a tűzfalnak. Caine észrevette az üldözői között a troll bérgyilkost is. Elkeseredetten megrázta a fejét, és már szaladt is végig a tetőn, hogy újra Montague nyomára akadjon.

A kimerültség kezdett végleg erőt venni rajta, de csak rohant tovább. Megkerült egy víztározót az épület tetején, és átjutott a hodály északi oldalára. Épp akkor látta meg a kincstárnokot, amikor az kilépett a főutcára, és megállt. Zihálva nekidőlt az egyik ház falának, és próbálta összeszedni magát. Tekintetével az őt üldöző csatamágust kereste, de nem vette észre.

Caine sem látott mást a sikátorban. Montague nyilván igyekezni fog elvegyülni a forgalmas sugárúton. Millió egy ember mászkált, lovaskocsik robogtak fel-alá és számos kocsma várták az arra járókat. Caine felemelte a pisztolyát, és lassú léptekkel indult meg a tető széle felé, hogy jobban rálásson a kincstárnokra. Ha lábon tudja lőni az udvaroncot, akkor nem fog már sehová se futni. Azonban nem vette észre az egyik kiálló kályhacsövet, és megbotlott. Kétségbeesetten hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát a tízméteres magasságban. Térdre rogyott, de meg tudta magát tartani. Egy pillanatra levegőt sem kapott az ijedtségtől...

És ekkor egy újabb nyíl sivítását hallotta, amit a fejének szántak, de a botladozása miatt csak a kabátját kapta el. Ezek szerint a láthatatlan mesterlövész még mindig a nyomában volt.

Caine három golyót küldött a fantom feltételezett irányába, mielőtt az egyik peremfal mögé vetődött. A lövedékek egy téglafalba csapódtak, és hallotta, ahogy az ellenfele elfojtott hangon káromkodott valamit, miközben záporozott rá a vakolat.

A számszeríjból kilőtt nyíl megakadt a ruhájában, és szerencsére nem ért húst. Most, hogy sértetlenül a kezébe került, alkalma volt szemügyre venni a kis fényes fémdarabot. Iosi nyílvessző, semmi kétség. A varázserővel bíró emberekre leselkedő leghalálosabb dolgok egyike. Nem sokan rohangálnak efféle holmival.

Szóval, a jó öreg Zeke valami mágusvadász elf. Nagyszerű.

Caine támadója továbbra is fedezékben volt, de legalább most már előbújt az árnyak közül. Biztos azt hitte, végzett a célpontjával. A csatamágus kilesett a fal mögül. Pont látta, ahogy az elf a fal mögött térdel, felhúzza az ideget, és egy újabb nyílvesszőt tesz a fegyverbe.

Ha gyorsan végez a hegyesfülűvel, még jól is elsülhet a dolog. Átlesett az eresz felett, és látta, ahogy Montague kocsiba száll. Lepillantott a sikátorba, és gondolatban az eszébe véste a kocsi azonosítószámát.

- Kettő-kilenc-harminchárom – suttogta maga elé.

Aztán egy emberes káromkodás szaladt ki a száján. Az épület oldalán lévő tűzlétrán McCoy igyekezett felfelé, és már csak alig pár fokra volt a tetőtől. A troll felkapta a fejét a hangra, és ocsmány vigyor terült szét a képén. Caine részéről csak egy halk nyöszörgésre futotta. Kész, vége, bekerítették.

Vagy talán mégsem? Szemmel láthatólag Zeke sem örült kollégája felbukkanásának, mert odakiáltott neki a fedezékből.

- McCoy! Hagyd, ő az enyém!

McCoy továbbra is csak nevetett, és lecsatolta a hátára szíjazott sziklatörőt.

- Nem hinném! A kis görcs belémpumpált egy golyót! Kilyukasztotta a zakómat! Ha szétcsapom a búráját, pont kvittek leszünk!

Gurgulázó kacagás tört fel belőle, és meglengette a pörölyét. Caine nem tudott hova félrehúzódni előle, és az óriás alig néhány lépésre állt tőle. Előkapta a Villámörvény nővéreket, és egy újabb sorozatot lőtt ellenfelébe. Három golyó lyukat is ütött McCoy mellkasán, és apró vérfoltok kezdtek szétterjedni az ingján, és a mellényén.

A troll azonban egy morrantással letudta a dolgot, és egyre csak jött előre, mintha csak valami erősebb ellenszélben haladna. McCoy szinte már barátságos mosolyt villantott Caine-re, és a feje fölé lendítette a fegyverét. Caine hitetlenkedve pislogott a pisztolyokra, majd vissza a trollon ütött sebekre.

Zeke azonban nem hátrált meg, és odakiáltott neki:

- Tíz aranyban, hogy előbb vágom el a torkát, mint te odaérsz!

- Állom!  - kiáltott vissza McCoy, aki ekkor már csak jó háromméternyire volt a prédájától.

Caine oldalt pillantott, az elf búvóhelye felé, de az akkor már kiugrott a fal mögül, és követhetetlen gyorsasággal indult meg feléjük. Szellemként szántott végig a kémények és csövek rengetegén. Az egyik ugrás végén pedig szinte a semmiből egy hosszú, görbe penge villant fel a kezében.

A csatamágust kezdte hatalmába keríteni a kétségbeesés. Balján a kalapácsos óriás, jobbján a könyörtelen iosi vadász, számszeríjjal és karddal. És mindkettő végezni akart vele. Caine agyában követhetetlenül gyorsan száguldoztak a gondolatok. Ha kilövi az egyiket, a másik még pont be tudja végezni a munkáját. El is teleportálhatna, de akkor szem elől veszti Montague-t, és a két orgyilkost sem fogja tudni lerázni ezzel a trükkel.

Időt kellett nyernie, hogy valamit kigondolhasson.

Újra eszébe idézte a khadori támadást, Fellig mellett. Ott már egyszer rátalált arra a titkos helyre. Az idő folyásán túli dimenzióra. Soha életében nem volt még ennyire kimerülve, de érezte, hogy újra meg kell próbálnia eljutnia oda. A feje lüktetett, és úgy érezte bármelyik pillanatban szétrobbanhat. Aztán, mintha valami megpattant volna az agyában. Túlerőltette magát, nem fog sikerülni...

Hirtelen, a fájdalmat mintha elfújták volna. A világ teljesen elcsendesült körülötte. Caine kinyitotta a szemét, és újra abban a fekete-fehér, csillogó pillanat-térben találta magát. Zeke és McCoy irizáló, földöntúli alakokként remegtek, de meg se moccantak. Maradék erejét összeszedve talpra állt, és még be tudta mérni, hogy pontosan hol állnak.

Többre nem is maradt ideje, mert az idő újra mozgásba lendült.

A nehézfiúk ordítva tetették magukat feléje, Caine pedig lehunyta a szemét, keresztbe vetette maga előtt a pisztolyt markoló kezeit... majd anélkül, hogy a cső megrezzent volna, mennydörgő robajjal egy-egy golyót küldött ellenfelei felé.

Az elf és a troll egyszerre vágódott hanyatt, holtan. Mindkettejük homlokának kellős közepén egy aprócska, fekete folt éktelenkedett. Tekintetük mozdulatlanul meredt az éjszakai égboltra.

Caine kinyitotta a szemét. Hát nem álmodta. Tényleg végzett velük. Térdre rogyott, és kuncogni kezdett.

Teljesen elszédülve letekintett az alant elterülő sugárútra. Egy apró mosoly jelent meg az arcán, ahogy nézte a tovasiető gyalogosokat. Lassú ügetésben lovaskocsik gurultak végig az úton. Caine megrázta a fejét, és igyekezett koncentrálni.

Ráakadt a forgatagban a 29-33-as jelű kocsira Nagyot nyögve talpra állt, és bár minden izma tiltakozott ellene, lecsúszott a tűzlétrákon. Hamarosan már kimért kocogásban próbálta üldözőbe venni a távolodó kocsit. Minden lépését fogcsikorgató fájdalom kísérte, de igyekezett magát átverekedni a tömegen. Már alig kapott levegőt, és a szekér egyre messzebb került tőle. Lelassított, és épp ekkor egy másik kocsi húzott el mellette. Minden erejével megkapaszkodott a fellépővasban, és felhúzta magát az utastérbe.

- Kövesse a 29-33-as kordét! - zihálta.

Aztán észrevette, hogy nincs egyedül a kocsiban. A szembe lévő ülésen egy középkorú férfi ült, akinél egy vaskos paksaméta lapult, és halálra váltan nézte Caine-t.

Montague volt az

Caine felnevetett, és a fejét rázta. Montague nyöszörgött valamit, és menekülni próbált. Már nyúlt az ajtókilincsért, de Caine mellbe rúgta, amitől egyből visszazuhant az ülésbe. Abban a pillanatban előrántotta a Villámörvényt, és lassan felhúzta a ravaszt. Montague arcára kiült a rettegés. A mappát pajzsként tartotta maga elé, de többet nem próbált felkelni.

- Felejtse el, menjen az eredeti helyre - kiáltotta levegő után kapkodva a kocsisnak.

A bejegyzés trackback címe:

http://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr886590163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.