Keresztút - 10. rész

2014.08.18. 08:00

caine.jpg

Már leszállt az este, mire Caine és a nyomában menetelő csapat a Malsham család birtokának fekete vaskapuja elé ért. Az ég komor feketébe burkolózott, és egész úton sűrű köd kísérte őket.

Perry kikötőjétől az út eléggé veszélyessé vált. A város határával a civilizáció is véget ért, és átadta helyét a mohafoltokkal tarkított erdőknek és végtelen mocsaraknak. Mindenfele egzotikus madarak énekét hozta a szél, valamint békák szűnni nem akaró kuruttyolását. Hosszú gyaloglás után elérték Cear Brynn tőzeglápjait.

Az utat itt lépten-nyomon tőzegtéglarakások szegélyezték, nem egy közülük háromméternyi magasságba nyúlt fel. Az ingoványosban mindenfelé emberek mozogtak, ásóval és kapával vágták ki a nedves földből a tőzegkockákat. Caine és csapata érkeztére mindegyik megállt a munkában, és leesett állal bámulta a menetelő katonákat. Arcukon savanyú kifejezés tükröződött, amin Caine nem csodálkozott. A nedves hideg a csontjáig hatolt, és a távolban elterülő birtok bejárata sem sejtetett meleg fogadtatást. Lovát ügetésre ösztökélte, és átkocogott a fém kapun.

A birtok már régóta itt állt, köszönhetően annak, hogy mérföldekre nem volt olyan jó stabil talaj, mint itt. A Perryben látott cölöpházaknak nyoma sem volt, minden hagyományosan téglából és kőből volt rakva. A kastély kimondottan elegáns volt, zúzottköves út vezetett végig egy hosszú előkerten, amit apró bokrok szegélyeztek. A vidék többi házához képest a cselédlakok, az istállók, és az összes többi épület is fényűzőnek tűnt. Gerdie a csatamágus mellé ügetett, és fejével a kastély irányába mutatott.

- Az esti varangykoncertet leszámítva biztosan nagyon otthonos kis hely.

Caine vigyorogva bólintott. A főbejáratnál már sorba voltak állítva a szolgák a fogadásukra.

- Táboroztasd le az embereket. Én megyek, és üdvözlöm a házigazdánkat.

Gerdie tisztelgett, és elvezette a lovát.

Caine hátrafordult, és látta, ahogy a lomha társzekerek begördülnek az emberei előtt az udvarba. Gerdie nem sokat tétlenkedett, mert már rögtön fel is hajtott pár szolgálót, és velük együtt irányította az egyes szakaszokat a kijelölt kvártélyaik felé. Caine átvetette a lábát a nyereg fölött, majd leugrott a földre. A kantárszárat odanyújtotta az egyik felé igyekvő istállófiúnak, de még megveregette a lova oldalát, mielőtt elvezettette.

- Uram? - suttogta egy hang a háta mögül. Caine megpördült, és az ősz hajú Reevant, a felderítők egyik ösztövér őrmestere állt előtte. Szürkésbarna köpenyében, és folyton vizslató szemével úgy nézett ki, mint egy ketrecbe zárt vad.

- Ha nem bánja, százados, a fiúkkal kicsit körbeszagó'nánk a placcot, már ha érti, hogy értem...

- Reggelre visszaérnek?

- Hót'biztos. Mindenről jelenteni fogunk, ami körülöttünk történik. Három mérfő'des sugárban elég lesz?

- Inkább a határvidék érdekelne. Azt hallottam, Llael nagyon begubózott az utóbbi időben. Nézzenek el arra.

- Ahogy kívánja, uram.

A kastély bejáratában egy asszony bukkant fel, vörös, nyomott virágmintás ruhában, amit csipke gallér és kézelő szegélyezett. Haja aranybarna, szalagokkal ékesített kontyban, arca pedig fehérre sminkelve, akárcsak délen, a Corvis városában élő előkelőségeknek. Gyönyörű volt, és ahogy elindult lefelé a lépcsőn Caine fülét megütötte az őrmester kuncogása.

- Lehet, nem fog tetszeni Önnek, de mán’ is felderítettem valamit uram. Ezt az erődöt bizony már bevették.

Caine köhintett egyet, cinkos pillantást vetve az öregre, mire az egy komisz félmosollyal válaszolt. Caine illendően meghajolt Sarah Fane Malsham bárónő előtt, majd megcsókolta a nő felajánlott balját.

- Részemről a megtiszteltetés, hogy otthonomban vendégül láthatom, Caine százados. Elnézést kérem, de férjem, a báró sajnos nem tud most jelen lenni. Ellenben nagyon örülnénk, ha csatlakozna hozzánk vacsorára.

--------------

Caine az elé tett ételt piszkálgatta, és próbálta megállapítani, mi is ez a langyos, savanyú, se íze se bűze akármi, amit elé raktak főfogás címszó alatt. A szobányi asztal másik végén, szolgáitól körülvéve Igor Malsham báró alig leplezett megvetéssel szemlélte a százados kínszenvedését. Jobbján, de az asztal középső részénél ülve a báróné bíztató pillantást vetett rá, amint próbált megbirkózni a nyúlós, fehér fogással. Caine fogait összeszorítva legyötört pár falatot, de azon nyomban nyúlt is a kenyereskosárért, és kikapott belőle egy jókora szeletet.

- A kardamon-boros szósszal ízesített borjúmirigy olyan különlegesség, amit Llaelen kívül nem sok szakács tud jól elkészíteni. Talán nem felelt meg az elvárásainak? - vetette oda a báró fintorogva.

Caine kelletlenül bámult végig az asztalon. Már így eléggé kényelmetlenül érezte magát, hogy a vacsorához a csatapáncélját le kellett cserélnie egy pingvinkosztümre. Ráadásul, a báró inasai úgy gondolták, hogy a két számmal kisebb hacuka is megfelelő lesz neki.

Jól ismerte azt az arckifejezést, amit a báró villantott felé - apján is többször látta már. Összeharapta az ajkait, és próbált lenyugodni. Igen... egy mozdulat, pisztoly a kézbe, és golyó a felfuvalkodott kékvérű képébe... a gondolat máris megnyugtatta. Annyira, hogy egy szinte már szívből jövő mosollyal ezt felelte:

- Meglátásom szerint ez kiváló fogás, báró - mondta, miközben még egy adag kenyeret vett ki. Apró darabokat tört le belőle, és lassan rágcsálni kezdte. A báró még mindig a szemöldökét ráncolta, és Caine-t fürkészte.

- Igazából én már az első falat után élvezhetetlennek találtam - mondta a bárónő finoman mosolyogva.

A báró szemei szikrákat szórtak a megjegyzésére, aztán ő is belefeledkezett a tányérjára rakott ételbe. Caine ekkor vette észre, mennyire nem illik a férfi kerek fejéhez a szakálla, és a ritkás bajsza. A pödört nyúlványok mintha önálló életet éltek volna rágás közben – szinte le akartak volna ugrani a vicsorgó arcáról.

Caine tekintete a bárónőre kalandozott, aki szintén kivett egy szelet kenyeret. Megdöbbenésére, a bárónő is őt nézte, smaragdzöld szemeivel. Aztán, amikor már az illendőnél tovább legeltették egymáson a szemeiket, mindketten zavartan fordultak vissza a tányérjukhoz.

A báró úgy nézte a tányérját, mintha egyenesen mannát raktak volna elé. Lassan rágva Caine-re emelte a tekintetét, majd lenyelte a falatot.

- Nagyon érdekelne, hogy mi dolguk erre egyáltalán, százados. Az ittlétük rengeteg kellemetlenséggel jár a számunkra.

Caine egy aprót kortyolt a borból.

- Nocsak, báró, hiszen úgy tudom, pont Ön írt petíciót a királynak, hogy lépjen valamit. Talán nem erre számított?

- A határvidék védelme miatti aggódásomnak adtam hangot Nem azért, hogy egy egész hadsereg szállja meg a birtokomat - mondta a báró gúnyosan.

- Kérlek, Igor. Megsérted a vendégünket - vetette közbe a báróné.

- Tartsd a nyelved a szádban asszony, amikor a férfiak beszélnek! - sziszegte a ház ura. A nő lehajtott fejjel a tányérjába meredt, és nem szólt egy szót sem.

- A lényeg, hogy Leto király számára az Önök biztonsága mindenekfelett áll. A fő határ menti erősségeink messze vannak, az Északi Helyőrség vadászvágtában is több mint egy napra van innen. Ha valóban itt bujkálnak az Ön által említett haramiák, akkor a legjobb, ha itt verünk tanyát.

- Mi az, hogy "ha valóban"? Talán megkérdőjelezi a szavamat?

Caine pislogott:

- Nem mondtam ilyet. Miért, lenne rá okom?

A báró a homlokát ráncolta. Nyugalmat erőltetett magára, majd torkát megköszörülve folytatta.

- Természetesen örömmel látjuk magukat, amíg a kötelesség ide szólítja Önöket. Azonban meg kell, mondjam, örülnék, ha igyekeznének minél gyorsabban elintézni, amiért idejöttek. A legkevésbé sem... kívánatos, hogy egy nemesember birtokán katonákat lássanak állomásozni. Persze, nem várhatom, hogy egy magához hasonló közrendbeli ezt megértse.

A bárónő elpirult, de csendben maradt.

- Drága báróm, bármilyen csábító is lenne mindkettőnk számára, egy perccel sem fogunk hamarabb távozni, mint hogy elvégeztük, amiért ideküldtek.

***************

A következő nap Caine emberei munkához láttak. A rohamosztagosok lövészárkokat ástak a birtok körül, majd őrposztokat állítottak fel észak-dél irányba, a Serinye ösvény mentén. A felderítők az őrjáratuk hatósugarát kiterjesztették az Orgoth lapályon Cear Brynn határáig, és majdnem vissza, egészen Perry kikötőjéig.

Caine ragaszkodott hozzá, hogy bármerre is megy a báró, mindig menjen vele kíséret. Malsham két alkalommal Perry-be ment, látszólag érdektelen dolgok miatt. Mindkét alkalommal a visszatérésük után Gerdie jelentette, hogy az öreg megpróbálta lerázni őket. A birtok területén a báró látványosan igyekezett kerülni mind Caine-t , mind az embereit.

A csatamágus éjjel újra találkozott Reevannel, aki megerősítette, hogy az északi határátkelőt valóban jól őrzik. A veterán őrmester azonban mégis kiszúrt pár pontot, ahol át lehet jutni. Caine és a bárónő a nap folyamán többször is egymásba botlott, miközben a nő épp a birtokot lovagolta körbe.

Bár a kastély körül nagy volt a felfordulás, zsoldosoknak nem látták nyomát sem. Gerdie egyre gondterheltebbnek tűnt.

A második éjjel Caine felnyergeltette a lovát, hogy maga nézzen körül Merywyn környékén. Az éjféli holdfényben egy mérföldet lovagolt északnak a Turpin ösvényen, majd amikor a határ közelébe ért, gyorsan letért az útról, ahogy Reevan tanácsolta.

Pont a legjobbkor. Az árnyak közül kilesve egy szakasznyi llaeli katonát látott az úton végigmenetelni, és még biztosan több is követi majd őket. A helyzetre való tekintettel jobbnak látta a lovát hátrahagyni, így egy félreeső tisztás szélére kötötte ki. Fél órán át az erdőt szelte keresztül, mire újra a gyalogúthoz ért. Úgy számolta, hogy nagyjából egy mérföldre megközelíthette Llaelt.

A fővárosnak menet kétszer is kerülnie kellett az út menti zanótosban, mert újabb szakaszok dübörögtek végig arról, amerről jött. Caine nem tudott szabadulni attól a gondolattól, amit Rebald mondott, miszerint Llael egyrészt be van rezelve, másrészt valami nagy dobásra készül. Végre aztán olyan távolságra ért a fővárostól, hogy látcsövével szemügyre tudta venni.

Merywyn falai büszkén álltak az erdő szélén, ölelésükben pedig ezernyi lámpa szórta sokszínű fényeit az éjjeli égbolt felé. A falakon belül vagy tucatnyi, a város jelképének számító, égbe törő tornyot látott magasodni, amik egyaránt hirdették Llael erejét, és építőik hozzáértését.

A szépség azonban nem vakította el. Sőt, egyre komorabbá tette. Kelet felől, a Fekete folyó oldaláról lehetetlen volt megközelíteni, és a nyugati oldal sem sok jóval kecsegtetett. A város minden szárazfölddel érintkező részét legalább százlépésnyi tisztás szegélyezte, melyeket gázlámpák világítottak meg. Látcsövével a falakon őrjáratozó katonákat is ki tudta venni.

A város kapuja roppant vastag, megerősített alkalmatosság volt, és bár volt rajta keresztül némi forgalom, egyértelmű volt, hogy az őrök mindenkit ellenőriztek és feljegyeztek, aki csak belépett.

- Rohadtul bevédték magukat... - szitkozódott. Tekintete még sötétebb lett, mert hiába kutatott, nem talált olyan helyet, amire nem láttak rá az őrök. Visszatette a táskájába a látcsövet, elindult vissza lovához, és hamarosan újra cygnari felségterületen jártak.

A birtokra visszaérve bevezette a hátast az istállóba. Kikötötte az állatot, majd végigsétált a tornác alatt, és rá is akadt a szerelők főnökére, Ewanre. Hiába volt késő éjjel, az ősz gépész még mindig dolgozott. Az istálló hátsó traktusát kész kis gépmágus műhellyé alakította át, ahol mindenfelé esztergapadok, szerszámok és alkatrészes ládák hevertek.

Caine három gőzgóleme libasorba állva pihent. Gőzkazánjaik ki voltak kapcsolva, így mindegyiket láncok rögzítették a mestergerendához, nehogy elzuhanjanak. Apró, goblin szerelők sertepertéltek az acélmonstrumok között, és szerszámaikkal kisebb javításokat végeztek a gépeken. A csípőmagasságig érő, zöldbőrű lények egy pillanatra abbahagyták a munkát, amikor látták Caine-t belépni.

- Elégedett a gépparkkal, uram? - mutatott Ewan a három gólemre. A goblinok és vezetőjük egytől egyig védőszemüveget hordtak, és az apróságok meredten bámulták Caine-t. A dolog egyszerre volt roppant vicces és zavaró. - Ó, ne is törődjön velük uram, sokáig úgyse tudnak ugyanoda koncentrálni. Igaz srácok? - nevetett feléjük Ewan, mire azok valami makogó dialektusban válaszoltak, és mentek vissza dolgozni.

- Azt hiszem, eljött az idő - mondta Caine?

- Hmm?

Caine a jelöletlen ládára mutatott, ami a többi holmitól külön álldogált, majd keresztbe fonta a kezeit.

- Rakják össze.

Ewan közömbösen bólintott, és megtörölte a kezét egy rongyba. A goblinok arcára ellenben kiült a lelkesedés. Széles vigyor szaladt mindnek az arcára, és az érthetetlen nyelvükből is ki lehetett érezni az izgatottságot. Békaugrásban átügettek az istállón és pajszert ragadva rávetették magukat a ládára.

Caine kiment az udvarra, és szivar után kotorászott a köpenyében. Nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy mindössze két darabra apadt a készlete. Kivette az egyiket, élvezettel megszimatolta, majd az egyik lámpaoszlop tövében rágyújtott, és mélyet szívott belőle.

Felnézett a holdra, és egy pillanatig gondtalanul élvezte a hűvös, éjjeli levegőt.

- Gyönyörű volt a ló, amin kilovagolt. Mi a neve? - kérdezte az árnyak közül egy női hang. Caine megfordult, és egy pillanatra össze is rezzent, ahogy meglátta a takarásban lévő alakot.

- Ömm... Nessa.... Nessának hívják - mondta, és az váratlan társaságtól megzavarva majd’ elejtette a szivart. Aztán elkerekedtek a szemei, ahogy az alak kilépett a fényre, és meglátta, hogy a báróné az.

A megjelenése most is tökéletes volt, pedig az elegáns nappali kosztüm helyett csak egy zöld mellény, és egy világos szoknya volt rajta. A fehér smink sem takarta arcának selymes bőrét. Kontyát kiengedte, így haja most szabadon futott végig a válláig - ahol azonban egy csúnya, friss sebhely kandikált kifelé. A nő észrevette, ahogy a férfi vonásai megkeményednek a látványra. Arca elvörösödött, és zavartan fordult el.

- Van errefelé egy mondás. Ha pénzért házasodsz, minden fillérért meg fogsz dolgozni - mondta halkan, a birtokon túli ingoványt bámulva. - Higgye el, százados, itt egyikünk sem áldozat. Jól tudtam, mibe megyek bele. Van még egy nekem is? - mutatott a szivarra.

Caine most vette csak észre, hogy a seb a nyaktól lefelé, egészen a kulcscsontig tart, és szemei szikrát hánytak.

- Az a büdös kurafi... - Dühösen eldobta a szivarját, és már indult is a kastély felé, de még három lépést se tett, mikor a nő elkapta a karját.

- Ne! Nem teheti! Könyörgöm!

A nő szeme tele volt rettegéssel. Elképzelte, ahogy ugyanilyen tekintettel könyörög a bárónak, és az agyát elöntötte a vér. Kirántotta a nő öleléséből a kezét, mire az elvesztette az egyensúlyát, és térdre zuhant a porba.

- Kérem! Könyörgöm! - kiáltotta.

Caine megállt, és visszafordult. Látta, ahogy a nő a földre rogy, és megrázta a fejét. Visszament hozzá, átkarolta, és felsegítette. A bárónő arcát könnyek áztatták, és arcán a végtelen hála és vágyakozás látszott.

Caine vére még mindig forrt, de az asszony gyönyörű ajkainak és igéző szemeinek mámorító közelsége elnyomott minden más érzést. Megcsókolta a nőt - ő pedig egyáltalán nem tiltakozott ellene.

*******

Caine egyedül ébredt a szálláshelyén. Valaki erélyesen dörömbölt az ajtón. A reggeli nap fényei utat találtak a vastag bársonyfüggöny rései között, és egyenest a szemét célozták meg.

- Gerdie, ha te vagy az, ajánlom, hogy fontos legyen - morogta.

Egy szolga volt az, az ajtó túloldalán: - Sajnálom, hogy zavarnom kell Önt, uram, de a báró ragaszkodik, hogy csatlakozzon hozzájuk a reggelinél. Azt mondta, "minden körülmények között".

Caine bambán nézett az üres ágyat, meg a lábánál heverő ágyneműhalmot, és csak a fejét csóválta.

- Jóvanmá' na, mondja meg, hogy jövök.

------

- Hogy van képe ehhez, uram? Mégis, hogy képzeli? - tajtékzott a báró, miközben az asztalt csapkodta. A kackiás bajsza megint önálló életet kezdett élni a céklavörös arcán. Egy szolgáló lépett oda, hogy gyümölcslevet töltsön neki, de elhessegette.

- Biztosíthatom báró, egyáltalán nem akartam, hogy így történjen - mondta Caine, egy csésze gőzölgő kávéval a baljában. Jobb kezével épp a halántékát masszírozta, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a báró ezt a választ várta.

A báróné tekintetét módszeresen igyekezett kerülni, aki azonban szemmel láthatólag nyugodtan csipegetett az elé tett gyümölcsöstálból. Tündöklő, smaragdzöld bársonyruha volt rajta.

- Talán azt akarja mondani, hogy nem maga a rangidős?

Caine csak meresztette a szemét, és tanácstalanul nézegette a kávéját.

- Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire...

- Az állandó kísérgetésre, uram! Tudtommal nem vagyok se fogoly, se gyanúsított! Az emberei mégis minden lépésemet követik Hiába követelem, nem hagynak békén. És mindig arra hivatkoznak, hogy a maga parancsára cselekednek. Most mondom utoljára, állítsa le őket!

Caine lerakta a kávéscsészét, és épp mentegetőzni készült, amikor felfogta, miről is van szó. A bárónő úgy tett, mintha megtörölné a száját, közben azonban a szalvéta takarásából egy apró kis mosolyt küldött a százados felé.

Caine mély levegőt vett, és újra belekezdett: - Báróm, mi csak azért vagyunk itt, hogy az Ön védelmét szavatoljuk. Egészen addig, amíg...

- Állítsa le őket. Most! Parancsolom! - darálta egyre a báró.

- Van még esetleg valami, amit megkívánt itt az asztalnál, százados? - kérdezte mézes-mázas hangon a bárónő, egy szem epret forgatva az ajkai között. Caine a nőre kapta a tekintetét, majd vissza a fortyogó báróra, és kis híján felnevetett. Kínjában köhögéssel próbálta álcázni a dolgot.

- Öhm... khöm... nagyon köszönöm, drága báróné, de a... köhh... étvágyam már teljesen ki lett... krrrrgh... köhh... elégítve. Talán később. Khm. - mondta, miközben próbált nem megfulladni.

- A konyha mindig nyitva áll Ön előtt százados. Vegye csak el, amire ki van éhezve - mosolygott rá, és bekapta az epret.

A báró türelmetlenül szakította félbe:

- Az ég szerelmére, Sarah, hiszen felnőtt ember! Megtalálja a kamrát, ha korog a gyomra! Százados! Adja a szavát! Állítsa le őket!

- Miről is? - kérdezte Caine, próbálva visszaterelni a figyelmét.

- Az állandó kísérgetésemről! - bömbölte a báró.

- Én nem... oh... ja, igen. Nem lesz több kísérgetés. A szavamat adom.

A reggeli további részének Gerdie vetett véget, aki beviharzott az ebédlőbe. Kurta biccentéssel üdvözölte a ház gazdáit, majd odasietett Caine mellé és próbálva uralkodni zihálásán a füléhez hajolt:

- Uram, a felderítők visszatértek az éjszakai küldetésükről. Ráakadtak egy zsoldos táborra - suttogta. Majd amikor a báró céklavörös képét meglátta, nem állhatta meg, hogy egy pillanatra el ne vigyorodjon. Caine bólintott, és a tányérjába ejtette a használt szalvétát.

- Távoznom kell, báró. Úgy tűnik, fejlemények vannak.

Hátratolta a székét, és felállt. Kifelé menet Gerdie még hátrapillantott a fortyogó előkelőségre.

- Jól hallottam, uram? Felfüggesztjük Malsham megfigyelését?

Caine arcán kaján vigyor jelent meg, és a fejét rázta:

- Természetesen nem. De mindent megteszünk, hogy ő így higgye.

A bejegyzés trackback címe:

http://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr556588071

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.