Keresztút - 5. rész

2014.08.13. 08:00

caine.jpg

Három évvel korábban

AR 593 tele; Orven városa

 

- Caine máguskadét! Nemsokára megérkezünk, uram! - szólt rá Gangier hadnagy.

Caine nem hallotta, mit mondott a férfi. Teljesen elandalította a lova patkóinak kopogása, ahogy lépés közben ütemesen verték a ritmust a macskaköveken.

- Caine máguskadét! Uram! - ismételte meg a lövész hadnagy, és csodálkozva nézett Caine-re.

Caine felriadt a merengésből, és rápillantott a szorosra gombolt télikabátban feszítő, mellette léptető tisztre. Orven utcái tele voltak emberekkel, és mindenfelé a közelgő Télünnep fényes díszei látszottak. Caine megborzongott a páncéljában, és még szorosabbra húzta a köpenyét.

- A vasútállomás itt van épp előttünk.

Caine bólintott. Megpróbálta magát még kisebbre húzni a csatamágus vértjében, hogy kirekessze a kinti hideget. Már egy éve viselte a fura páncélt, de még mindig nem tudta megszokni. Túl nehéznek érezte, és hiába olajozta rendszeresen, a bőr tartóhevederek rendre felhorzsolták a bőrét. Különösen a mellvértet utálta, amiben alig kapott levegőt. Úgy érezte, mintha valami csapdában vergődne. Azonban minden kényelmetlenség ellenére ez volt az első, teljesen új, rá szabott holmi, amit valaha viselt, és ez jó érzéssel töltötte el. Különösen tetszett neki a vállvért, aminek baljára a Cyngus, jobbjára a rangját jelölő csavart kürt volt belemaratva. Egy évnyi kiképzés Caspiában, és most végre látta az alagút végét.

Máguskadét volt.

- Hová is vezényelték ki, hadnagy? - kérdezte Caine, miközben a gyeplőt markolta. A fiatal képű tiszttársa lelassított lovával, mert egy csoport gyerek szaladt át előttük.

- Uram! Az Északi Helyőrségbe rendeltek, uram.

Caine arca megrándult a határozott válaszra. Kellemesnek találta a fiatal tiszt társaságát, nyugati akcentusa pedig üdítően hatott a fülnek. Lassú, és kimért volt a beszéde, de mindig őszinte, és emiatt Caine egyből a bizalmába fogadta. Bár hivatalosan azonos rangon voltak, a férfi mindig megtartotta a három lépés távolságot, amit Allister a csatamágus tanonci fokozatával érdemelt ki. Úgy érezte, itt az idő, hogy véget vessen ennek.

- Hívj Allisternek. Mindketten hadnagyok lennénk, vagy mi a szösz.

A férfi arcára hálás mosoly ült ki.

- Rendben... Allister. És Gerard vagyok, de csak anyám hív így. Másoknak Gerdie vagyok.

- Szóval, alighogy elvégezted az akadémiát, máris mész északra a khadoriak ellen?

- Igen, akárcsak az apám… nyugodjék békében. Viszont messze nem olyan izgalmas, mint a te küldetésed, ha mondhatok ilyet - tette hozzá Gerdie izgatott mosollyal.

- Öhm, nos hátőőő, azééért na... - köhécselt Caine tettetett modorossággal.

- Magnus parancsnok szárnysegédje? Megőrült ur... vagyis eszednél vagy Allister? Az az ember egy élő legenda! Azt beszélik, ő maga kéretett személyesen téged! Ez igaz?

- Nem igazán - vigyorgott Caine.

Az állomás felől hosszú füttyszó, és kerékcsikorgás hallatszott, jelezve, hogy megérkezett a vonat. A hosszú szerelvényről az utasok kimerülten, de láthatóan jó kedvvel kászálódtak lefelé. Caine tiszttársával együtt az állomás melletti katonaistállóhoz vezette a lovát, majd megpaskolta az állat nyakát, mielőtt átadta a kantárszárat egy pirospozsgás istállófiúnak. Megfordult, és a vonatot nézte, ami északra fogja vinni. A leszálló tömeg szinte feldöntötte őket, de azért sikeresen utat törtek maguknak. A peronon egy rikkancs ordítozott, valami felkelésről Caspiában, pont, ahonnan ők érkeztek. Caine a szemöldökét ráncolta, ahogy a kikiáltó szavait hallotta... "fenyegetés Vinter királyra"... "Leto megkérdőjelezi"... de hamarosan ki is verte a fejéből. Aztán, egy kéz simította végig a tömegben az oldalát. Mi a fene volt ez?

Az érintés finom és könnyed volt, mintha csak egy lepke súrolta volna végig. A varázsképessége, és az évekre visszanyúló zsebes múltja nélkül észre se vette volna. Csak egy szemvillanásnyi ideje maradt cselekedni. Előrelendítette a balját, és megragadta a tovatűnő kézfejet. Az tuti, hogy a tolvaj ügyes volt - és vagy nagyon bátor, vagy nagyon botor, hogy egy felfegyverzett tiszt ellen próbálkozott be. Egyetlen dolgot nem vett számításba, Caine mágikus erejét, amire pedig a vállvértje is figyelmeztetett.

- Oppárdon, bocsássék meg kegyelmes uram, nem láttam... - mondta a nyúzott arcú férfi, majd amikor a felpillantott, hirtelen elhallgatott. Szemeiben csak a zavartság látszott, és Caine is csak bambán bámult rá. Sebhelyes, a valódi koránál sokkal idősebbnek ható pofázat, kócos, de ismerősnek tűnő, vörös haj. A kézről, amire ráfogott, két ujj hiányzott. Abban a pillanatban rájött, hogy ki is ez az alak.

- Nocsak, úgy tűnik, megfogadtad a tanácsom, és kinőttek a tökeid, ugye Tylen? - vigyorgott rá.

Régi cimborája felnevetett, arcán a felismerés és a megkönnyebbülés mosolya terült szét.

- Allie? Nem hiszek a szememnek! Tényleg te vagy az?

Caine elengedte a kezét és bólintott.

- Úgy bizony, haver.

Tylen nem győzött csodálkozni, hogy az egyszeri zsebes helyett egy ilyen kikent-kifent katonát lát maga előtt.

- Azt hittem, Horace elkapott! Mindenki ettől félt. Ahogy elnézlek ebben a hacukában, lehet, vele se jártál volna rosszabbul!

Caine kacagott, és megveregette a barátja vállát. Majd Gerdie-hez fordult, és bemutatta őket egymásnak. A tiszt elnézést kért, és eltűnt, hogy kezeltesse a jegyeket a kalauzzal. Miután elment, Caine komoly tekintettel fordult Tylenhez.

- Mi dolgod neked Orvenben?

A kérdésre volt tettestársa arcáról egyszerre lehervadt a mosoly, és Caine rápillantott a megcsonkított kezére.

- Bevarrtak, Ty?

- Majdhogynem... Dakin góré meghalt, és Horace vette át a székét. És úgy érezte, muszáj lesz pár emberrel példát statuálnia.

Caine bólintott, és a szemöldökét ráncolta az ismerős névre.

- Először a magamfajta apróhalakat hajtotta fel, és világossá tette, hogy vagy neki fogunk dolgozni, vagy senkinek. - Tylen szinte büszkén szemlélte az ujjai helyén lévő csonkokat. - Majd elhatározta, hogy rendez pár régi adósságot. Téged már hosszú ideje keresett, és irgalmatlan vérdíjat tűzött ki a fejedre. De senki sem talált meg, úgyhogy gondolta, biztosan meghaltál. Mi is azt hittük. Azt hallottad, mit tett az öregedddel? Ecsém, Allie, nagyon sajnálom, tényleg. A vén piás erre azé' tényleg nem szolgált rá.

Caine érezte, hogy testét elönti a forróság. A szemével szinte átszúrta a cimboráját.

- Miről beszélsz, Tylen?

- Basszus, azt hittem, tudod...

Caine-nel forgott a világ, a fülei égtek, és úgy érezte, mintha minden másodperc csigalassan vánszorogna. Durván megragadta Tylen vállát.

- Azt mondd meg, él? Életben van?

- Igen... de Caine, az apád... baszki, nyugi már, ez fáj!

Caine elengedte, majd megfordult, megfogta a kezét, és magával rángatta. Épp akkor jött Gerdie is visszafelé, kezében a jegyekkel szuszakolta magát keresztül a tömegen .

- Hé, Allister! - kiáltott utána, hogy túlharsogja a tömeg zaját. Caine nem válaszolt neki, ehelyett odafordult a barátjához.

- Mondd meg neki, hogy induljon el nélkülem. Nekem most más dolgom akadt.

Tylen bólintott, Caine pedig beleveszett a forgatagba.

 

------

 

Caine szinte úgy törte be az öreg, vörös ajtót, amikor benyitott. Annyira ócskának és törékenynek tűnt, mintha évszázadok teltek volna el, hogy utoljára belépett rajta. A ház belülről sem mutatott jobb képet. Ha lehet, még lepukkantabban festett, mint amikor elszökött otthonról.

A nappali olyan szagot árasztott, mint egy ravatalozó. A lépcsőház felől balzsam és kenőcs szaga terjengett a földszintre. Az előtérből belépve meglepett kiáltás fogadta. Az ő aprócska húga, Bethany volt az, és ámulva nézte bátyját. A padlón térdelt, és épp egy pár koszos munkáscsizmát suvickolt. Mellette még vagy tucatnyi pár várt a sorára. A lány abbahagyta a munkát, és tátott szájjal nézett rá. Mozdulni sem tudott a meglepetéstől, hogy a rég halottnak hitt testvére nemcsak feltámadt, de ráadásul egy csillogó katona-uniformisban tért vissza közéjük.

- Beth! - lépett felé Caine. Fél térdre ereszkedett, és jobbjával átölelte húgát. A lány szinte rávetette magát, és karjaiba zárva viszonozta az ölelést, örömében kis híján feldöntve a férfit. Most már ő is átölelte mindkét kezével, és csak szorították egymást. A lány egy szót sem tudott szólni, csak halkan sírdogált Caine vállán. A fiú megsimogatta a fejét, és eltolta magától, annyira, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Hallottam mi történt apával... jól van? - kérdezte halkan.

Bethany csak szipogott. Még mindig nem tért teljesen magához a döbbenettől. A zsúfolt nappalin túl, a lépcsők felé intett tekintetével. Caine látta, és bólintott. Még egyszer megsimította a haját, és elindult felfelé.

A hálószobán még mindig ugyanazok a penészes, molyrágta függönyök lógtak, és a késő délutáni nap fényét távol tartva sötétbe burkolták a szobát. Csak valami reszelős zihálás árulta el, hogy valaki egyáltalán van a szobában. Elhúzta a függönyt, és az apját látta maga előtt feküdni az ágyban. Az öregember szinte nem is mozdult. Arca akár egy halotté. Szeme se rezzent meg, egyre csak bámulta a plafont. A külseje alapján ez alatt a két év alatt több mint húszat öregedett. A haja csak pár kósza, ősz foltban maradt meg, és a valaha volt puffadt test szinte csontvázzá fogyott. Körbe a nyakán ocsmány sebhely éktelenkedett, mint valami nyakörv. Aztán egyszer csak abbamaradt a zihálás.

Caine odarohant, és megragadta apja vékony kezét. A férfi rázkódott, mintha az ördög szállta volna meg, majd egy elkínzott harákolás tört elő belőle. A torka kitisztult, és reszketve újra elkezdte  beszívni a levegőt. Caine leült az ágya melletti székre, és a kezébe temette az öreg csuklóját. Odahajolt a füléhez:

- Apa, hallasz? - Rábámult Seamus-re, nem tudván, mit csináljon. Arca egyre inkább elsötétült. Kigombolta köpenyét, és megmutatta a mellvértjét. - Ezt nézd! Látod? Felelj hát, tolvaj vagyok-e még? Visel-e egy bűnöző királyi páncélt?

Caine egyre csak az apja arcát figyelte, és kétségbeesetten várta rajta a felismerésnek, az értelemnek legalább a szikráját felbukkanni. De nem látott semmit a szürke, meredt tekintetben. Csak újra a mennyezetet bámulta. Egy kis idő múlva az öreg lassan, tagadólag ingatta a fejét jobbra-balra. Az összes düh és harag, ami két évig gyülemlett benne, abban a pillanatban tovaszállt. Caine mély sóhajjal visszazuhant a székbe.

- Te nem engedted volna, hogy ez történjen velem, ugye? - suttogta.

- Azóta van ilyen állapotban, hogy levágták a kötélről - szólt közbe Bethany, az ajtóban állva. - Morrow bocsássa meg, hogy ezt mondom, de jobb lett volna, ha hagyják meghalni. Istenemre, jobb lett volna neki, mint így vegetálni - tette hozzá pirosló arccal. Caine megdöbbent, mennyire hasonlított így az anyjára - legalábbis amikor utoljára látta őt. - Hol voltál, Allister? Azt hittük, meghaltál.

- Sajnálom Beth... De most se maradhatok.

A lány hangtalanul bólintott, és odasétált mellé. Könnyes szemmel nézte ziháló apját.

- Miért... miért tették ezt vele?

- Ki tudja? - felelte Bethany, majd kezébe vette apja ráncos kézfejét, és lágyan elkezdte simogatni. - Anya aszondja' hogy kifizette a tartozását Dakin górénak. Azt hittük, ezzel le lett zárva a dolog. De amikor Horace lett a nagyfőnök, egyszer csak beállított, és valami régi adósságról kezdett hadoválni. Sosem tudtuk meg, mire gondolt. A csicskásai kivitték apát a piactérre, és felhúzták az óratoronyra, hogy mindenki láthassa. Öt percig himbálózott fent szegény, mire valaki le merte vágni. Horace a következő egy hétben még tucatnyi, apához hasonló szerencsétlent lógatott fel. Mindenki látta, de persze, senki sem mert tanúskodni.

Bethany a bátyjára nézett, ő azonban kerülte a tekintetét. Összeharapott ajkakkal állt csak, majd fogta magát, és elindult az ajtó felé.

- Most hová mégy? Anya mindjárt hazajön a műszakból. Örülni fog, ha megtudja, hogy jól vagy - próbálta marasztalni.

- Nem Beth. Nem vagyok jól. Egyáltalán nem.

A bejegyzés trackback címe:

http://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr516507705

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.