Keresztút - 1. rész

2014.08.09. 08:00

caine.jpgPROLÓGUS

AR 596: Merywyn

Az öregember kirohant díszes hálóból, és riadtan szaladt végig a sötét folyosón. Megbotlott az egyik vastag, kézzel horgolt szőnyegben, és szánalomra méltó halomként gurult végig a padlón. Halkan nyöszörögve feltápászkodott, és újra futásnak eredt. Aztán egyszer csak tátott szájjal pislantott hátra a válla felett, vizslatva a maga mögött hagyott folyosó árnyait.

Semmi mozgás.

A folyosó végén egy tágas erkély nyúlt ki a fogadócsarnok fölé. A falakon felbecsülhetetlen értékű festmények lógtak. Az egyszeri látogató meg se tudta volna számolni, ő viszont névről és alkotóról ismerte valamennyit. Az erkély kétfelé ágazott, és fényes, márvány csigalépcső vezetett le a háromemeletnyi magasságból egészen a földszintig. A lépcsőfordulóhoz érve újra visszanézett, miközben levegő után kapkodott.

Senkit se látott, aki üldözte.

Igazából, gondolta végig, egyáltalán nem látott senkit se. Se őröket, se szolgákat. Sőt, a folyosókon pislákoló fáklyákat is mind kioltotta valaki. Végre elérte a lépcső márványkorlátját. Belekapaszkodott, és a komornyik után kiáltott. Legalábbis így gondolta; hangja ugyanis a kifulladás határán alig volt több rekedt suttogásnál.

Senki nem válaszolt.

"Ebből elég!" Mély levegőt vett. A démonok, akiket látni vélt, csak a képzelete szüleményei. Rossz álmok. Nem tagadta, már hónapok óta rémképek gyötörték, de nem szabad hagynia, hogy így elveszítse az önuralmát. Mogorván visszafordult az erkélytől...

... és látta az alakot előtűnni egy kavargó füstoszlopból.

Pislantott egyet, és arcára kiült a csodálkozás. Épp annyi ideje maradt csak, hogy a férfi szemébe nézhessen. Aztán valami furcsa, kék füsttel érkező lökéshullám felkapta. Majd, mintha csak egy rongybaba lett volna, áthajította a korláton. Három emelet mélyre zuhant alá. Még az ordítás is a torkára fagyott. Mire ki tudta volna engedni, már szemtől szembe találta magát egy kiterített, vicsorgó medve-irhával.

Pont olyannal, mint amit annak a fogadócsarnok a padlójára teríttetett, ami most megálljt parancsolt a zuhanásának.

 

-----

 

Első rész

5 évvel korábban

AR 591 tavasza - Bainsmarket

 

- Mozogj mán' Allie, húzzál fel!

Tylen Reilly sápadt arca most cseresznyevörösben játszott, és szaporán kapkodta a levegőt. A hitvány ereszkampók egyre jobban nyikorogtak, és félő volt, hogy kiszakadnak a falból. A fiatal suhanc az ereszen himbálózott, és nem tudta magát felhúzni a tetőre.

Allister Caine a tetőn dülleszkedve, arcán gonosz mosollyal előrehajolt. A levegőbe emelte lábát, melyen egy kopott, fekete csizma volt. Szórakozottan társa feje fölé tartotta, készen arra, hogy lerúgja ösztövér cimboráját a háromemeletnyi magasból.

- Mi lesz mán'? Tudod, hogy nekem másznom kell! - nyavalygott Tylen egyre riadtabban és idegesebben.

Caine bólintott, majd ugyanazzal a mosollyal az arcán elkapta barátja kezét. Egy erős rántás, és Tylen hangos csattanással huppant rá a mocskos háztetőre. Átgördült az oldalára, Caine-re nézett, és rosszallóan csóválta a fejét.

- Baszki! Kösz, hogy méltóztattad odanyújtani a redvás mancsodat, seggfej!

Caine kezével kisimította a gyűrődéseket vastag vászonból szőtt lódenkabátján, mielőtt újra nekidőlt a bádognak. Bámulta az előtte elterülő várost, és az alkonyat fényeit, Bainsmarket falain túl. A munkásnegyed házai, a téglafalak és a bádogtetők vékony szurdokokat alkottak, melyeket szárítókötelek törtek meg, rajtuk alsóneműkkel és ágyhuzatokkal. A kéményekből itt-ott füst szállt fel. Vagy félmérföldnyire légvonalban Caine látta a kendermalom vastag, fekete füstoszlopát, és az avas bűz még innen is csípte az orrát. A füstszag eszébe juttatta, miért is jött vele Tylen.

- Nos? Mennyi az annyi?

Caine vörös hajú cimborája komoran bólintott, és leült a fiú mellé. Leakasztott a válláról egy ütött-kopott tarisznyát, és maga elé vette.

- Amennyi szarságot el kell, tűrjek tőled, fingom sincs, mér' osztozkodok veled.

Caine mosolygott, és a messzeség helyett most már barátját fürkészte, odatartva elé a markát. Tylen belenyúlt a tarisznyába, majd kivett négy darab pácolt sülthúst, két szelet kenyeret, és egy pár, Ord királyságából származó, borban érlelt szivart. Megütközve pillantott a fiú elé nyújtott tenyerére, majd kelletlenül odanyomta neki az egyik szivart.

Húsz évével az ösztövér, szénfekete hajú Caine volt kettejük közül az idősebb. Elővett csizmájából egy szál gyufát. A mellette lévő kéményen végighúzva meggyújtotta, majd kezével óvva a lángot odatartotta a szivarhoz. Tylen is odahajolt, és meggyújtotta az övét. Elégedetten pöfékelve a két fiatal suhanc hátradőlt a tetőre, és a kilátásban gyönyörködtek.

- A győzelmi szivar jó dolog, és a kaja is pazar. De van valami értékes is? - kérdezte Caine két pöfékelés közt, odapillantva társára.

- Hát, a' nincs sok - felelte Tylen, és egy kis erszényt vett elő a kabátjából. Ledobta a bádogra, és öt kis rézkrajcár gurult elő belőle. Ezt leszámítva azonban üres volt a zsák. Caine a szemeit forgatta, amire barátja csak megvonta a vállát.

- A piactéren szinte senki nem vót' ma.

- Vagyis egész héten - tette hozzá Caine morogva.

Az utcaszintről kurta ordítás hallatszott fel, majd gyorsan abba is maradt. Aztán dulakodás hangját lehetett hallani.

A két fiú gyorsan előrehajolt a tető széléhez, és mereven fürkészték az alkonyati homályt. Odalent két férfi épp egy harmadikat kent fel a falra. A nagyobbik, kövér, kopaszra nyírt melák a falhoz nyomta a szipogó áldozatot, míg az ösztövér, testhezálló fekete ruhába öltözött társa odahajolt hozzá, és valamit mondani készült neki.

Még ebből a távolságból is rossz volt ránézni a gazfickó képére. Valami sérülés, vagy rendellenesség miatt az orra helyén csak egy vékony rés maradt, mint egy lecsupaszított koponyának. Az áldozat tiltakozott, visítozott, mire a nagydarab a sonkányi öklével gyomorszájon ütötte. A fickó azon nyomban kétrét görnyedt. A koponyaarcú alak felnevetett, hangja visszataszítóan reszelős volt. Majd megragadta az áldozat haját, és nagyot rántott rajta hátra. Egy pillanat múlva a szerencsétlen lerogyott, és valamit előkotort a csizmájából.

- Asszem' szabadon engedték a fogdmegeket - mordult fel Tylen, amint szúrós tekintettel a gazfickókat vizslatta. - Az ott Horace ugye? Dakin góré jobbkeze.

Caine nodded bólintott: - Ja. Ilyen arcot nehéz elfelejteni. Úgy tűnik, fejési időszak van. - Tylenre nézett, és ajkai kaján vigyorra húzódtak. - Talán most kicsit javíthatunk ezen a pocsék heti termésen.

Tylen felnevetett. Caine arckifejezése viszont komolyra váltott. A vörös suhanc idegesen nyelt egyet, majd kibökte: - Baszki, te nem viccősz'.

---

A kanyargós sikátorok árnyai közt lapulva a fiúk a jelre vártak. Caine egy beugróban lapult, Horace és a verőlegénye lépéseit fülelve. A vele szemben lévő beugróban Tylen ugyancsak ezt tette. Caine-re nézett, arca betegesen sápadt volt. Társa intett neki, hogy nyugodjon le, de közben továbbra is a fülét hegyezte. Tylen bólintott, és visszahúzta a fejébe a csuklyát. Már nagyon közel voltak. Most, vagy soha. A megbeszélt jelre Tylen kiviharzott a beugróból, és egyenest a verőlegénybe ütközött. Mindketten felkiáltottak. Tylen villámgyors kézzel megragadta az óriás övén csillogó kis csecsebecsét, és már futásnak is eredt végig a sikátoron.

- A kis görcs lenyú'ta a ketyegőm! - ordította a melák, és nézte, ahogy a fiú elinal. Horace viszont nem dermedt le.

- Akkor mire vársz? Hátha visszahozza? - csapott a verőlegény hátára, mintha csak egy ökröt nógatna. A melák kapcsolt, és döngő léptekkel a suhanc után futott. Horace lemondón a fejét rázta, és lassan elindult a fogdmeg nyomában.

Caine előlépett a rejtekhelyéről, egyenest Horace háta mögé kerülve. Koncentrált, homlokára mély ráncokat vésett az erőlködés, szemeiben idegen fény lángolt.

A varázsereje kitörni készült.

Legtöbbször gondosan titkolta különleges képességét a környezete elől. Már rég megtanulta, hogy sose fedje fel az összes ütőkártyáját. Most azonban más volt a helyzet. A csontpofán és rajta kívül nem volt az utcán senki. A mágikus erő engedelmeskedett neki, testét csillogó rúnák vették körbe. Kinyújtotta a kezét, és egy láthatatlan lökéshullám pont telibe kapta hátulról Horace-t.

A gazfickó a lökéstől előrebukott, arcával végigtörölte a mocskot, és egy útszéli trágyarakásban állt meg. Az előtte rohanó melákot túlzottan lefoglalta Tylen elterelő hadművelete és dühödten ordítozott a menekülő tolvaj után.

Caine keselyűként vetette magát a földön fetrengő Horace-ra. Gyakorlott mozdulattal megragadta és letépte az egyik teletömött erszényt, ami a férfi övén csüngött. Amaz össze-vissza hadonászott, próbálta leütni támadóját.

- Tudod te, ki vagyok én?

Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, Caine pedig válaszul rákacsintott. Majd azon nyomban  el is tűnt, és rohant vissza a sikátor árnyai közé, ahonnan jött. Hallotta, ahogy a koponyaarcú férfi felkel, és hangosan szitkozódik. Caine a keskeny beugróban állva minden figyelmét a feje feletti ereszre és a tetőkre irányította.

- Neked véged, fiú! Hallod? Nincs hová menekülnöd, mert megtalállak, te kutya! - ordította Horace a sarkon túlról.

Caine elmosolyodott, és érezte, ahogy a varázserő újra elönti a testét. Rákoncentrált a bádogtetőkre, és a levegő egyszerre csak meghajlott körülötte, mint egy szappanbuborék. A beugró eltűnt. Pislantott, és máris három emelettel magasabban, a tetőkön találta magát. Pont azon a helyen, amit az előbb odalentről kinézett magának.

Épp időben tűnt el. Megfordult, hogy lássa a beugrót, és Horace pont akkor fordult be, kezében egy pisztollyal. A férfi visszataszító arcán vadállati mosoly jelent meg, ahogy készült kilyukasztani áldozatát. Majd egyből le is lohadt, amikor látta annak hűlt helyét. Mérgében felordított, és felrúgott egy szemetes hordót, majd a kiömlő szemétből belelőtt egy nagy darab, tovaguruló káposztafejbe. A golyó nekiplaccsantotta a rohadt zöldséget a téglafalnak. A dörrenés égzengésként visszhangzott végig a sikátorokon. Horace remegett az idegességtől. Még egyszer felordított, majd sarkon fordult, és elviharzott.

---

- Ez hülye ötlet vót'! Ez nagyon hülye ötlet vót'! Ha Dakin góré megtudja, meg fog minket nyúzni... - lihegte Tylen miközben társával együtt furakodtak át a lelakott bérházak közötti utcákban hömpölygő tömegen. Az utolsó lépcsőházhoz értek, ahová a gázlámpák fénye már nem ért el. Egy vörös ajtó előtt álltak.

- Látta a kopasz a képed, vagy sem?

- Nem látta, de...

- Akkor meg hűtsd mán' le magad. Gyorsabb vagy, és fürgébbek a kezeid, mint bárkinek, akit ismerek. Ha elég tökös lennél, hogy használd is őket, te lennél ennek a városnak a fantomja. Szóval, nyugodj le, és ne rugózz rajta tovább - vigyorgott rá Caine, majd bíztatóan meglapogatta barátja hátát.

- Akkor ezentúl maradhat így? Mármint hogy továbbra is így osztjuk meg a melót?- szólt utána Tylen aggódó képpel.

- Talán - felelte Caine, megcsörgetve az ő részét a lépcső tetején állva..

Figyelte, ahogy a vörös hajú társa beleolvad a munkások tömegébe, akik épp hazafelé igyekeztek a malomból. Visszafordult az ajtajuk felé, és látta, hogy halvány fény szűrődik ki a redőny mögül. Mély levegőt vett, és belépett.

A bejegyzés trackback címe:

http://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr646469995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.