Khardov mészárosa - 12. rész
2014.07.11. 08:00
Luka Kratikoff a parancsnoki kötelék élén lovagolt, így elsőként pillanthatta meg Deshevek falvát. A sereg nagy része még mögöttük volt. Korán reggel lovagoltak ki, amíg a gyalogság nagy része tábort bontott, és felkészült az aznapi menetelésre. Magukkal hoztak egy Tiprórém csatagólemet is, ami jelentősen lelassította őket, de egyben félelmetes hatást is kölcsönzött a szakaszuknak. Márpedig most minél hatásosabb belépőt szerettek volna - és ehhez az acélmonstrum tökéletes választásnak bizonyult.
Luka gondosan megvizsgálta a falu minden szegletét a látcsövével. Amit látott, mély ráncokat vésett a homlokára. Máshol a parasztok csak bambán bámultak, amikor megláttak egy gárdistát, de ezek ott a faluban most fejvesztve rohangáltak. Onnan, ahonnan állt, nem tudta megmondani a felfordulás okát. Egy darabig még figyelte őket, majd visszaügetett a különítmény vezéréhez.
- Jelentést - parancsolta Zoktavir.
- Nem láttunk veszélyt az úton uram, és a felderítők a fák között se találtak semmit.
- Nem látták, de attól még ott lehet. Haladjunk óvatosan - mondta
- Igenis, uram - szalutált Luka, és megborzongott a gondolatra, hogy kémek leshetnek rájuk. A falusiak valóban különösen viselkedtek. - Van még itt valami, uram. A parasztok... nos, hogy is mondjam, furcsák voltak.
- Beszéltél velük?
- Csak távolról láttam őket, de ők is biztosan észrevettek minket. Azon nyomban futásnak eredtek, de nem elmenekültek... inkább úgy tűnt, mintha valamire készülnének.
Zoktavir tekintete elsötétült. - Csapdába csalnak minket?
Luka megdöbbent. - Itt? A saját földünkön?
- Tizedes, ez Khador legkülső peremvidéke. Ord és köztünk csak pár percnyi járóföld, és egy-két szántó van. Ha úgy nézzük, az itt lakók szinte idegenek. - Odafordult a többi lovashoz. - Bogdan Kovnik, hozzám!
- Uram?
- Mondd meg az embereidnek, hogy legyen kéznél a fegyverük. Lehet, hogy ellenállásba ütközünk a faluban.
A kovnik már vitte is a parancsot, de Luka nyugtalanul érezte magát. Mire fel ez a kardcsörte? Semmi jel nem volt rá, hogy árulók szervezkedtek volna a faluban. A felbolydulás pedig bármit jelenthetett.
"Talán jobb mégis felkészülni. A parancsnok elszánt, és fanatikus, de nem gyilkol ok nélkül. Ártatlan parasztokra csak nem támadna rá… hacsak ők nem támadnak először... akkor meg már nem ártatlanok, ugyebár." Ezzel nyugtatta magát.
Ő is előrántotta kardját, majd eszébe jutott lánya, a 13 éves fruska, aki szinte belebetegedett, hogy apjának újra el kell mennie őrszolgálatba. "Ne félj, Sorscha, hamarosan újra itthon leszek."
Feszes tempójú ügetésben közelítettek a faluhoz. Luka első gondolata az volt, hogy valami nem stimmel a falu kinézetével. Itt a központban mintha sokkal sűrűbben lettek volna az épületek, mint ahogy a látcsövén keresztül megfigyelte. Nem tudta mire vélni, de még erősebben szorította kardja markolatát, és felkészült a legrosszabbra. A falu túlsó végén az asszonyok és gyerekek a templomnál gyülekeztek. Ez félreérthetetlenül arra utalt, hogy csatára készülnek. Luka még nyugtalanabb lett.
És egyszer csak a távolban meglátott egy magányos, vágtázó lovast, amint a Murata hegyek irányába száguldott. A Vadkanhágó sötét formája halványan rajzolódott ki a láthatáron, és Luka hátán végigfutott a hideg. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak egy magányos, menekülő paraszt az, aki megijedt a közelgő harc ígérete elől - de eléggé valótlannak tűnt. Luka már túl régóta volt gárdista ahhoz, hogy ilyenben reménykedjen. A lovas egy futár volt, akit a falusiak szalajtottak a Vadkanhágóhoz. Luka ránézett parancsnokára, de nem merte figyelmeztetni. Zoktavir lángoló tekintetéből azonban egyből látta, hogy a csatamágus is észrevette, amit ő. A szíve jéggé dermedt.
Zoktavir előre lovagolt, és jó tíz lépésre megállította lovát egy hevenyészett barikád előtt.
- Orsus Zoktavir, az Ötödik Határőr Légió Parancsnoka szól hozzátok. Parancsolom, hogy tüntessétek el az utunkból ezt a szánalmas akadályt, és adjatok rá magyarázatot, hogy mi volt ezzel a célotok? Álljon elő valaki, akivel beszélhetek!
A barikád túloldaláról egy férfi bújt elő, aki láthatóan remegett a félelemtől: - Itt vagyok.
- Szóval ti vagytok a lázadók, ugye?
- Ne.. nem, uram.
- Aki hű Khadorhoz, az nem emel akadályt annak szolgái elé. Tehát nem csak áruló vagy, hanem még hazudozol is.
- Nem akarunk mi semmi rosszat uram... Csupán nem szeretnénk, ha nekünk, vagy nektek bántódásotok esne...
Zoktavir leemelte hátáról óriási baltáját, és maga elé fogta, mint valami harci totemet. - Mégis, mit tudnátok ti ellenem tenni?
- Hát épp ez az... - nyelt egy nagyot a falusi. A lábai szinte összecsuklottak idegességében. - Megbocsáss nagyuram, de Korsk ide messze van. Szinte el is feledkeztetek mirólunk. Többször látunk katonát itt Ordból, mint Khadorból.
- És tán azok, akiket korábban küldtem ide őrjáratra? Ők minek számítnak, ha nem Khador fegyvereseinek?
- Pont erről van szó, jó uram. Azok a katonák elvették az eleségünket, és erőszakoskodtak lányainkkal, asszonyainkkal. - Orsus tekintete lángolt, a paraszt pedig úgy tűnt, menten összeesik. Sápadt volt, mint egy kísértet. - Értsd meg uram, azok nem olyan katonák voltak, akikre rábíznánk a védelmünket. A Határőr Légió szakaszai rosszabbak, mint a haramiák. Nem élhetünk így tovább.
Zoktavir hangja jeges fuvallat volt, mögötte pedig örvénylő viharként gyűlt a harag. - Hogy mersz így beszélni?
- Uram, értsd meg, nem akartunk itt senkinek rosszat. Ord katonái megvédtek minket a fosztogatók ellen, és amikor láttuk, hogy jöttök, futárt küldtünk értük. - Szinte rimánkodva kérte már az óriást. - A Vadkanhágóban egy egész hadsereg állomásozik. Ne..nem fogtok velük bírni. Kérlek, uram, gondolj az embereidre és ránk. Forduljatok vissza, mielőtt vérontás lesz. Ezt mi sem akarjuk.
- Fenyegetni merészelsz? - sziszegte a fogai közt Zoktavir. Tekintete szikrákat hányt, kinyújtotta kezét, és ökölbe szorította ujjait, mintha csak a barikádon álló paraszt torkát akarná elroppantani. Villámló, kék rúnák töltötték meg körülötte a levegőt, amik acélként csillogtak. Luka azt hitte, parancsnoka meg fogja fojtani a parasztot. Ehelyett szinte hátrahőkölt a meglepetéstől, amikor a föld egész egyszerűen felrobbant a barikád alatt. Mindenfelé rögök, fadarabok, és összetört emberi testek záporoztak. Zoktavir arcán elégedett vicsor jelent meg, leugrott lováról, és rohanvást igyekezett a falu felé, futtában levéve hátáról a roppant fejszét.
- Ki akar még elszakadni az anyaföldtől? - ordította a falu felé rohanva - Átküldelek titeket Urcaen tüzébe!
Az a kevés szerencsés, aki túlélte a barikád felrobbantását, és épp talpra próbált állni, rettegve kiáltott fel a feléjük rohanó csatamágus láttán. Zoktavir rávetette magát az egyikre, és baltája egyetlen suhintásával kivégezte, amikor a szerencsétlen épp a közeli kunyhó felé akart iszkolni.
- Előre! - ordította. - Öljetek meg minden mocskos árulót ebben az átkozott faluban, és égessetek fel mindent. Nincs kegyelem, és ne ejtsetek foglyokat!
- Uram, kérem! - rohant felé Luka - Ezek csak szerencsétlen, megrémült parasztok!
Zoktavir megpördült, egyenest Lukával szembe, és vad tekintetében nem csak a düh, hanem már az őrület is lángolt. Mintha valami olyasmit látott volna Lukában - vagy mellette? - ami nem is volt ott. Fogcsikorgatva mondta: - Az árulóknak meg kell halniuk!
- Hadd beszéljek velük, talán meg tudjuk...
- Hallhattad, beszéltem velük, és kitartanak tettük mellett. Parancsot adtam, katona. Megölni, mindet!
Luka lassan átsétált parancsnokával átellenbe, hogy közé, és a kunyhóban lapuló parasztok közé kerüljön. Zoktavir mögött a többi katona még a nyergében ült, tétován markolva fegyvereiket.
- Ezek csak parasztok - mondta Luka. - Verjük őket bilincsbe, amíg az egyik állami tiszt...
- Itt most én képviselem Khadort, tizedes! Vagy talán megkérdőjelezed a hatáskörömet?
Fenyegetőn a férfi felé lépett, Luka pedig hátrált egy lépést. Érezte, hogy izzad a tenyere. "Mi a fenét csinálok én? Ez az ember egy mozdulattal megöl." Aztán meghallotta az ijedt zokogást a mögötte lévő kunyhóból, és megacélozta szívét.
- Nem mészárolhatjuk le ezeket az embereket. Ítélje el őket a khadori törvényszék.
- Ez parancsmegtagadás! - kiáltotta Zoktavir. - Csak nem te is benne vagy, tizedes? - A katonái felé fordult - És ti? Ti is az árulók közé tartoztok? Ezek fellázadtak az anyaföld ellen! Elszakadtak tőlünk! Ord az ellenségünk, és ha azt mondják, ők oda tartoznak, akkor úgy is fogunk velük bánni. Elő a kardokat!
- Ezek csak kapás parasztok uram. Nem hányhatjuk őket kardélre – ellenkezett Bogdan kovnik.
- Parancsot adtam, katona - mondta Zoktavir ellentmondást nem tűrően, majd visszafordult Lukához, és baltájával a ház felé mutatott. - Most azonnal bemész azon az ajtón, tizedes, és vagy megölsz mindenkit, aki odabent van, vagy Menothra mondom, én fogom őket megölni, de veled együtt!
Luka felemelte a kardját, és védekezőn maga elé tartotta. Jobban remegett, mint a parasztok a lakásban. "Bocsáss meg, Sorcha. Nem tehetek mást. Morrow óvjon téged." - Nem engedhetem, hogy megtegye, uram.
- Ám legyen - felelte Zoktavir és meglendítette a baltát.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.