Khardov mészárosa - 4. rész

2014.06.26. 08:10


Pjotr Zoktavir bevágta az ajtót, majd háttal nekitámaszkodott, míg a nehéz fa retesz után kotorászott mellette.
- Itt vannak a rettenethozók!
Anyeska, Orsus édesanyja rémülten felsikoltott, és magához szorította gyerekeit.

Orsus már 10 éves volt, és máskor elhúzódott volna anyja ölelésétől. De most annyira megijedt a szülein látott rettegéstől, hogy ő is hozzábújt. Mesékből már ismerte a rettenethozókat, a barbárokat, akik a Pusztítás Férgét tisztelték. A faluban mindenki félt tőlük, de ő maga még egyet se látott a való életben - már ha egyáltalán léteztek.

A rettenethozók gyerekeknek szóló dajkamesék voltak, akikkel a húgát ijesztgették, ha nem akarta megenni a kását... és mégis, most itt áll az apja, a falu legerősebb embere, falfehéren, torlaszolja el a bejáratot, és rohanvást megy a pinceajtóhoz.

- De apa, a patkányok... - kezdte Orsus.

Tavaly patkányok lepték el a ház pincéjét, felfaltak mindent, ami az útjukba került, és szemmel láthatóan lehetetlen volt őket kiirtani. A család egész évi betevője odalett, és Pjotrnek kölcsön kellett kérnie Alexejtől. A pinceajtót már hónapokkal ezelőtt leszögelték, és nem bolygatták tovább a rágcsálókat. Most mégis eszeveszett igyekezettel feszegette fel a deszkákat és a szögeket a puszta kezével, hogy újra kinyithassa.
A kis Irina is felfogta, mi történik, és ijedtében sikítani kezdett.

- Nee apa, ne a patkányok közé! Kérlek, ne tedd ezt!

Az anyja megpróbálta befogni a száját, és közben csitította.

- Irina kicsikém, drága bogárkám, kérlek, könyörgöm, maradj csendben, anya majd megvéd a patkányoktól, csak kérlek, maradj csendben a mama kedvéért...

A nő csak darálta tovább monoton, nyugtató hangon a mondókáját, és Orsust is elérte a szörnyű felismerés: a rettenethozók igenis léteznek, és hozzájuk képest a félelmetes óriáspatkányok csak ártatlan kis mezei pockok.
Arrébbhúzódott anyjától, letérdelt a pinceajtó mellé, és segített apjának a deszkák felszedésében. Ekkor meghallotta az első, félelemmel teli, vérfagyasztó ordítást odakintről. Anyja még szorosabban ölelte, és csukott szemmel nyugtatgatta Irinát. Pjotr és Orsus egymás után tépték fel a deszkákat. Még három maradt. Újabb sikoly az utcán, és utána patadobogás... nem, nem is pata, inkább valami megfejthetetlen, idegen zaj, amitől Orsus lúdbőrös lett. Még vadabbul esett a csapóajtónak.

Újabb sikítás, ezúttal közelebbről.  Füst. Valami nem emberi, gurgulázó hörgés.

- Végre - mordult fel Pjotr, miután az utolsó deszkát is lefeszegette. Felcsapta az ajtót, Orsus pedig hátrahőkölt, ahogy meghallotta a lenti moteszkálást. Az ajtó a fekete ürességbe vezetett. Egy rozoga létra vezetett le, de csak az első pár foka volt látható. Anyeska lemászott, Pjotr pedig magához szorította Irinát, amíg a nő lement.

- Maradjatok a létrán. A patkányok talán nem tudnak rá felmászni - suttogta.

Újabb dobogás kintről. Az ajtó a kerettel együtt megremegett. Orsus nem tudta, vajon a szél, vagy valami más döngeti-e. Pjotr idegesen az ajtó felé nézett, és Irinát is leadta a pincébe, az anyja után. A kislány erre csak még hangosabban sírt, és Orsus fülét újra megütötte a patkányok egyre zajosabb neszezése. Anyja az ölébe vette a kislányt, és próbálta nyugtatni, de Orsus hallotta, ahogy Anyeska is halkan zokog. Le akarta rájuk csukni az ajtót, de az apja megfogta, és a fejét rázta.

- Te is mész

- De harcolni akarok.

- Még kölyök vagy.

- De már nagyfiú... - válaszolta, és abban a pillanatban tudta, mennyire gyerekesnek hatott a feleselése. 10 éves korához képest tényleg óriási volt, két napja még Gendi Rabint is lebirkózta. - Gendi is veletek harcol - mondta.

- Gendjarev már elmúlt tizenhat.

- De én is akkora vagyok, mint ő!

Pjotr a fia vállára tette a kezét. A sikolyok és ordítások egyre hangosabbak voltak, egyik másik csak távolról emlékeztetett az emberi hangra.

- Ide figyelj, Orsus - kezdte Pjotr - A fiam vagy, és mindig is büszke voltam rád. Ha valamit el akartál érni, sose kételkedtem benned, és engedtem. Néha megütötted magad, de ebből tanul az ember.  - Megrázta a fejét. - Ebből viszont nem tanulhatsz semmit. Vagy győzöl, vagy meghalsz. Életben kell maradnod, mert azt akarom, hogy vigyázz anyádra, és a húgodra. Értesz, fiam?

Orsus tágra nyílt szemmel, remegő ajkakkal kérdezte: - Te nem jössz velünk?

Pjotr mélyen felsóhajtott, és csak bámult rá: - Azt akarom, hogy vigyázz anyádra, és a húgodra. Értesz, fiam? Bízhatok benned most is?

Orsus hangja elcsuklott: - Vigyázni fogsz magadra?

Az ajtó újra megrázkódott, ezúttal még erősebben. Pjotr elnyomott egy káromkodást a bajsza alatt.  - Szeretlek - mondta fiának, majd megfogta, lerakta a pincébe vezető létra tetejére, az anyja fölé. - Szeretlek titeket... - ismételte, majd lecsukta az ajtót. Orsus hallott valami nyikorgást, ahogy az apja valami nehéz tárgyat húzott rá a csapóajtó tetejére. Irina még mindig sírdogált, az anyja pedig nyugtatgatta. Lent a patkányok éhes vinnyogása hallatszott.

Egy pillanattal később hatalmas csattanás hangzott odafentről, majd Orsus apja, ahogy ráordít valakire. A hang, ami válaszolt, éles és sziszegő volt, majd újabb csattanás, dübörgés és ordítás követte. Orsus a sötétben vadul szorította a létrát, és érezte a csapódások tompa rezgését a deszkákon. Elképzelte, ahogy apját az egyik rettenethozó, vagy valamelyik magukkal hozott szörnyeteg szétmarcangolta. Tudta, hogy segítenie kellene, de még ahhoz is túlságosan meg volt rémülve, hogy megmoccanjon, így hát egyre csak szorította a létra fokát, csendben imádkozott, és azt kívánta, bárcsak mind eltűnnének az otthonukból. Gyűlölte magát a gyávaságáért. A világ, és vele együtt a hangok is eltompultak.

Aztán minden egyszer csak elhallgatott.

Orsus fülelt, hátha meghall valami zajt odafentről. A hallása biztosan megmaradt, mert hallotta ahogy az anyja halkan sír az alatta lévő fokokon, és a patkánycincogást is. De fentről semmit. Se lépések zaját, se patadobogást, se jajveszékelést, semmit. Lélegzetét visszafojtva várt.

Vajon él még az apja? Ha igen, akkor hol van? Vagy a küzdelem hevében kimentek a házból? Ha a rettenethozók győztek, akkor meg hol vannak ők? Meg akarta kérdezni anyját, de a nő még lentebb volt, és még kevesebbet hallhatott. Kérdezősködéssel meg nem akart zajt csapni. Az apja szavai jutottak eszébe - ha ő halott, akkor most már Orsus a ház ura, neki kell döntéseket hozni, és vigyázni a családra. Így hát várt.

Egy lágy sóhajt hallott, mintha a szél, vagy valami távoli sikoly lett volna. A vastag csapóajtó miatt sem az erejét, sem a távolságát nem tudta megbecsülni, Egy roppanás követte, ami jöhetett akár odafentről, vagy a saját súlya miatt a létrától is, alóla. Újabb semmit mondó reccsenés.

Sehol semmi, újra és újra.

Puff.

A dobbanás nem volt hangos, de hallhatóan a házból jött. Nem közvetlen a fejük felől, de biztosan belülről. Orsus nem tudta, mi adhatta a hangot.

Talán az apja? De miért lépdelne ilyen óvatosan? Talán végzett a rettenethozók előőrsével, és nem akarja felkelteni a többi figyelmét? Ki akart kiabálni, hogy biztonságban vannak-e, de mi van, ha mégsem ő az? Mi van, ha mégis az egyik fosztogató rém járkál a házukban? De mi van, ha azok már rég elmentek, és a falusiak jöttek, hogy a túlélőket kimentsék? Gendi, Alexej és a többi favágó? Aztán jobban átgondolta: ők valószínűleg kiabálnának, hívná az embereket. Ha valami falubelije van itt, akkor azért van ilyen csendben, mert ő is bujkál. Ha a rettenethozók vadásznak rá, Orsus beengedhetné, és megmenthetné az életét. Vagy... mindannyiuk életét kockára teheti, és a rejtekhelyüket felfedve megölnék őket. Tanácstalan volt.

Valami hangosan kaparászni kezdte a padlót.

Orsus felfelé tekintgetett. Az apja lefedte a csapóajtót valamivel, talán az egyik vastag szőnyeggel, vagy az asztal egyik lábát húzta rá. Esetleg anya sublótját. Akármi is volt az, valaki épp most húzta el. Az apja volt? Vagy egy fosztogató rettenethozó? Akárki is volt az, nem szólt egy szót sem. Orsus felkészült rá, hogy amint nyílik az ajtó, előre vesse magát. A meglepetés volt az egyetlen fegyvere. Az ajtót lefedő tárgyat elhúzták, és halvány, narancsos fények rajzolódtak ki a deszkák rései között. Orsus pislogott a szemébe szökő fénytől, nem tudván, mennyi esélye lesz vakon harcolni az ismeretlen betolakodó ellen. Az ajtó egy aprót mozdult, majd hirtelen mozdulattal felrántották. Orsus a félelemtől és a dühtől vezetve felordított, de tovább nem jutott. A fény elvakította, orrában pedig füst vér és facsaró állati szőr szaga keveredett.

Ekkor egy kézpár lenyúlt érte, és kirángatta. Ő vakon ordított, kapálózott jobbra-balra, és ugyan többször is eltalálta a támadóját, de azt láthatóan nem érdekelték az ütései.
A valami félredobta, és mondott valamit azon a sziszegő, félelmetes hangon, amit már korábban is hallott. Orsus ereiben megfagyott a vér... egy rettenethozó, itt a házukban! Valamit tennie kellett.

Várta, hogy az anyja, vagy a nővére is felsikít, de szerencsére csendben maradtak. Orsust a dobás ereje nekivágta a falnak, ami fájdalmas csattanással állította meg. Kinyitotta szemeit, és a szoba narancs fényben úszott. Ekkor jött rá, hogy az egész szoba lángokban áll. A korábban hallott apró ropogás és recsegés is annak a hangja volt, ahogyan a lángok emésztették fel a házat. Kinyitotta szemét, és két holttestet látott - az apjáét, és valami szőrös, félig emberi szörnyet, aminek a másik fele lehetett akár farkas, akár bölény, vagy a kettő tetszőleges kombinációja.

A két holttest köré méretes tócsában gyűlt a vér, megszaggatott ruháik és a testüket borító sebhelyek nem hagytak kétséget afelől, hogy mindketten halottak voltak.

Orsus fülét megütötte a csoszogás, a dobogás, és az érthetetlen sziszegés. Amikor végre kitisztult eléggé a látása, szemügyre vehette a rettenethozót, ami kirángatta a pincéből. Egyedül volt, magas és vicsorgó, többnyire emberi vonásokat idéző arcát dús sörény keretezte. A lény megfogott egy égő fadarabot, és a pincébe ejtette, figyelve, hogy mi rejtezik még a mélyén. Orsus nem értette, mit mond, de le tudta olvasni a fosztogató arcára kiülő undort. A rettenethozó ellépett a pincétől, és elkezdte felforgatni a berendezést, bármi után, amit érdemes lehet magával vinni.

Orsus odarohant a pince széléhez, és lenézett. A patkányok szétszaladtak a tűz elől a pince sarkába, anyja és Irina pedig még mindig ott kapaszkodtak a létrán. Anyeska csendesen zokogott, a kislány szájára tapasztva a kezét.

- Anya? - szólt le Orsus. A nő nem felelt, és a kislány se mozdult. Lehet, hogy már nem is lélegzett.

Egyszer csak meghallotta a rém hangját, és hátrafordulva látta a fölé tornyosuló rettenethozó dühtől eltorzult arcát. A lény újra felgurgulázott pár érthetetlen szófoszlányt, majd egyszer csak hátrahúzva az ajkait megtalált pár hangot, ami az emberi beszéd groteszk utánzata volt:

- Enni. Mi enni. Hol?

Orsusban a félelem pillanat alatt haraggá alakult át. Ez a dög betör és felgyújtja a falu legszegényebb házát, és megöli az apját, csak hogy ételt szerezzen - amijük amúgy sem volt. Lehet, hogy a húga is meghalt? És mi lelte az anyját? A rém tovább faggatta és Orsus érezte, hogy valamit tennie kellene, hogy megvédje a családját, és az otthonukat. Rátámadni, birokra kelni vele, akármi - de nem tudta rászánni magát. Hátrafelé araszolt a padlón, hogy minél távolabb kerüljön a lénytől. El akart menekülni, elbújni, köddé válni.

Egy újabb rettenethozó bukkant fel az ajtóban, és valamit gyorsan odavakkantott be a másik rémnek. Az felkapta a fejét, és szintén hadart valamit, majd elvicsorodott. Orsus azt hitte, most, hogy nem talált semmit, tovább fog állni. Épp elöntötte a megmenekülés gondolatának nyugalma, amikor a lény hirtelen kirántott egy csont-tőrt az övéből, kimért lépésekkel odasétált hozzá, és a gyomrába döfte. Semmilyen érzelem nem látszott az arcán, amikor a fiúba mártotta a tőrt - és egyszerűen továbbállt. Orsus felordított, és ömlöttek a könnyei. Érezte, ahogy a vér átszivárog a hasát markoló ujjai között.

Itt a vég, mind meghalunk - gondolta, és a padlón összegömbölyödve várta, ahogy a lény kisétál az ajtón, a kinti hóesésbe... csakhogy a rémnek esze ágába nem volt távozni. És ekkor Orsusnak eszébe villant a legijesztőbb történet, amit a rettenethozókról hallott. Ha nem tudnak ételt lopni az emberektől, akkor magukat az embereket falják fel.

Rettegve figyelte, ahogy a lény odalép a csapóajtóhoz, elővesz egy újabb tőrt, és lehajítja a mélybe. Orsus anyja felsikoltott, a teste hangos puffanással lezuhant a mélybe, és a patkányok cincogása rekedt nevetésnek hallatszott a friss hús örömére.

Orsus állkapcsa görcsbe rándult. Fájdalom helyett csak haragot, dühöt és végül tomboló őrjöngést érzett. Miért kellett megölnie az anyját? És az ártatlan kishúgát? Nagyot mordulva kirántotta a gyomrába döfött tőrt. A rettenethozó a pince bejáratánál térdelt, épp kibontott egy tarisznyát, és elővett belőle két nyúzókést. Orsus a fogait csikorgatva feltérdelt. A lény kirángatta Anyeska testét, a pincéből, nehogy a patkányoké legyen a finom hús. Majd fogta, és beledobta egy zsákba. Orsus megragadta az asztal szélét, és az emésztő fájdalom ellenére lassan talpra húzta magát. A vére végigfolyt a ruháján, a cipőén, és sötét foltokat hagyott a deszkán. Áttántorgott a szobán, egyenes a rettenethozó felé. A lény, talán a zaj miatt, az utolsó pillanatban felé fordult. Orsus látta a meglepetést a szemében, nem értette, hogy halottnak hitt áldozata hogy kelhetett fel.. és hogy márthatta a szívébe a saját tőrét. A rém még rá tudott fogni a csuklójára, de gyengülő szorítását a bosszúért lihegő fiú könnyen megtörte, majd egy mozdulattal kirántotta a tőrt, és elvágta a rettenethozó torkát. A lény a padlóra rogyott, gyorsan növekvő vértócsát maga után hagyva.

Orsus ekkor hallotta meg az újabb rettenethozót, aki az ajtóban állt, láthatólag meglepve. Mögötte további szörnyek vártak, hátukon zsákmánnyal töltött tarisznyák, és zsákok, középen egy óriási rémmel, aki csak a törzsfőnök lehetett. A falu többi kunyhója is lángolt. A lények vadul, gurgulázva hörögtek, és idegesen tekintgettek az út felé.

- Ez a dög megölt három embert - hörögte Orsus, egyik kezét a sebére szorítva, a másikban a tört markolva. - Még kettőtökkel végzek, és ki lesz egyenlítve a számla.

A rém az ajtóban már lendítette a baltáját, de a vezér egy horkantással megállította. A rettenethozó rávicsorgott a fiúra, majd megfordult, és elviharzott a csapat többi tagja után. Egy pillanat alatt úgy elinaltak, mintha sose jártak volna a faluban.

Orsus térdre rogyott, és üresen bámulta a lángoló ház bejáratát. Egyik kezével a sebét fogta, másikkal megkereste anyja kezét. A világ elcsendesedett. Csak le akart feküdni, átadni magát a feledésnek, és csendben meghalni. Hideg áradt szét a házba kintről, de nem érezte. És már nem is akarta - ahogy semmi mást a világon. Még eszméleténél volt, amikor látta a baltás és puskás falusiakat, ahogy berohannak a házba, és próbálják kiráncigálni az égő házból.

Utolsó erejével, a sokktól hajtva még megszúrta egyiküket a csont-tőrrel, amikor megragadták, és elhurcolták anyja holtteste mellől.

A bejegyzés trackback címe:

http://drcsernuswargame.blog.hu/api/trackback/id/tr106404611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.